Szabó T. Anna is elmondhatja magáról, hogy ellenállhatatlanul hatása alá került a mesékben, drámákban, versekben olyan gazdag japán irodalomnak. Ebben méltó társra talált Rofusz Kingában, aki immár egészen kivételes szerepet játszik a magyar gyermekkönyvek illusztrátoraként; és természetesen a Magvető Kiadóban, amely hajlandó volt a könyv igényes, művészi megjelentetésére. Egészében egy ritka, japánosan elegáns tárgyat tart a kezében az olvasó, amely öröm oly ritka manapság az értékesebb, súlyosabb mondanivalóval megáldott művek esetében.   És a külső csöppet sem talmi dolgot rejt magában. Szabó T. Anna a magyar mesevilágba dolgozza bele a mindkét néphagyományban meglévő darumadár jelentésekben oly gazdag figuráját. Egy árva juhász a Senki madara című elbeszélés hőse, aki rideg pásztorként él nyájával az Alföldön, és a szikes tavak vidékén figyeli a darvak vonulását. Ekkor látja meg a ritka, a többi szürke tollú társától eltérően hófehér példányt. A történet realisztikus hátterét erősíti, hogy a madár igazából pusztai emberek csapdájába esett, a tolla miatt keresett prédaként nem képes a továbbvonulásra. De a kettős értelemben Tátosnak (táltos, tátott szájú) hívott fiú ezt a kölcsönös vonzódás élményeként éli meg, beleszeret a daru szépségébe. A daru-tánc (amelyben csak az a bökkenő, hogy ez kizárólag a hím madár udvarlása) végképp magához láncolja a legényt, a madárból pedig egy démonikus japán szépség lesz, Tori, akivel a fiú megosztja téli szállását, a hagyományos pusztai kunyhót. Ha itt nem akad meg az olvasó, miként is kerül egy kimonót viselő japán művészlélek, egy minden művészetet kitanult gésa a magyar puszta közepére, aki hamarosan rizspapírt kér és kap, hogy a hajával tusrajzokat készítsen, akkor már tökéletesen átérezheti a mese minden szépségét.   Az a különös látásmód, amellyel a japán lélek a hagyományos művészethez közelít, itt hiteles és érvényes feldolgozást nyer. A kritikus számára ennek a távoli és nagy csáberővel bíró esztétikának mindig az egyik legerősebb megfogalmazása Akutagava Őszi hegyoldal című novellája volt. Itt egy híres kínai festő ismeretlen remekművének a vélt vagy valós megtekintése adja a vita tárgyát. Egy vidéki udvarházban, több évtizede látta utoljára a gyakran gazdát cserélő képet belé szerelmes képértő. Nagy nehézségek után lehetősége van arra, hogy még egyszer az új tulajdonosánál szemrevételezze, sőt, véleményt mondjon róla. A leküzdhetetlen nehézség, hogy valójában az öreg mester, aki egész életében ennek a képnek a bűvöletében élt, képes-e szembesülni a szépséggel magával, vagy a közben eltelt évek lényegében megkettőzték a képet, az emlékei külön esztétikai minőséggé testesedtek, és a kép a valóságában már nem idézi föl az akkori pusztító erejű befogadást. Létezik-e egyáltalán az Őszi hegyoldal, vagy csak a hatása az igaz? A novella nem ad választ: akár egy hamisítvány is lehet a kép, ahogy az élet is eltelhetett egy csalóka szenvedély bűvöletében.   A mese legnagyobb érdeme, hogy ezt - az estlegesen az európai ember számára akár korlátozott befogadást - a romantikus művészet szemléletével rokonítva bontja ki. Ahogy az író is megemlíti egyik nyilatkozatában, ha madarat szeretnél, égbolt legyél, ne kalitka. A művészet teljes szabadságának átélésével lázad Tori a rajzait csodáló, és őt teljességgel birtokolni törekvő Tátos akarata ellen. Testileg sorvad, mert ő a művészet szabad szelleme, egy télre befogadott darumadár, aki a következő őszön már csak ösztönei szerint a szabadság követelte kötelessége szerint képes élni. Ha eme, a szabadság kettőségét boncolgató értelmét is felfogjuk a rövid mesének, akkor értjük meg igazán, hogy amíg a fiú a szenvedélyei, az érzései rabja, ennek nevében szeretné magához kötni a lányt, Torit, az ugyanúgy az ösztönei, az elhivatottsága szenvedélyétől űzve hasonló megkötöttségektől szenvedő művészt. A szöveg könnyed és színes stílusa, a népmeséhez közelítő toposzai talán adnak némi támpontot a fiatalabb olvasóknak is, hogy valóban megértsék a drámai szituációt. Ugyanakkor az illusztráció talán túlságosan is kritikátlanul idomul a japános vonulathoz, pedig Rofusz legnagyobb erénye eddig mindig a tökéletesen egyéni, kissé távolságtartó, groteszk ábrázolásmód volt, hogy nem adta fel egyéni stílusát, és így tágította művek értelmezési mezejét, saját világába csalva az olvasót, párbeszédet folytatott a szöveggel, amely most teljes odaadásnak tűnik. Ahogy egyik nyilatkozatában mondja, nem tud szép nőket rajzolni. Itt most nagyon szeretett volna, és ez mindenképpen kissé sematikus, lecsiszolt arcokat eredményezett. Csak egészen apró dolgok ezek. Egy felnőtt olvasó bigott kívülrekedtségének és túlságos elvárásainak hamar feledhető izgágasága.   Sántha József Forrás: revizor -kritikai portál