Csupán az kell hozzá, hogy elfogadjuk a tényt: a világot nemcsak látható lények népesítik be, néhány – elsősorban kiskorú, főleg óvodás vagy még kisebb – gyerek életében legalább olyan fontos az a barát, akit mások nem látnak. Nem is láthatnak, hiszen ők találták ki őket. S hogy milyenek ezek a „virtuális barátok”? Budo például éppen olyan, mint egy normális gyerek – mert így találta ki őt Max. Mások a hasonszőrűek közül nem voltak ilyen szerencsések:
„Pacsni csak egy folt volt a falon. Egy alaktalan, fura fekete folt. Pacsni tudott beszélni meg ide-oda csúszkálni, de mivel kétdimenziós volt, mint egy darab papír, sosem tudott lemászni a falról.”
„Vannak olyanok is, akik nyolc centi magasak, és ki sem jöhetnek a kabát zsebéből.” De a főszereplő találkozott már Pterodactylus nevű képzelt baráttal is, „akinek két hosszúkás, zöld antenna végén lógott a szeme”.
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Budo már ötéves, miközben a legtöbb sorstársának legfeljebb hónapok jutnak e különös létezésből, megint csak azt gondolhatjuk, hogy szerencsés figura Max teremtménye. Persze neki is megvan a maga keresztje: az ő gazdája ugyanis autista. Igaz, maga a kifejezés nem szerepel a regényben, ám a „befelé élő” fiú viselkedése, megnyilvánulásai az autizmus pontos tüneteit produkálják. És ezt alighanem az édesapja is tudja. Bár nem fogadja el, nem mondja ki, ő nagyon is normálisnak látja a fiát, maximum furcsa egy kicsit.
Ha azt állítottam, hogy nem bonyolult a történet, ezt a helyzetet – pontosabban annak leírását – még egyszerűbbé teszi a tény, hogy az eseményeket egy naplóból ismerjük meg, Budo elbeszélésében. (Az eredeti angol cím szerint „emlékiratok” ezek, a magyar változat azonban több szempontból is találóbb. Például kevésbé sugallja a befejezést, így meghagyva az izgalmakat.) A napló személyes, szinte mindig hiteles, általában nagyon őszinte. Igaz ez még akkor is, ha szerzője ezúttal épp egy nem létező figura. Aki amúgy nagyon tárgyilagosan és pontosan tájékoztat barátja életéről. A közöttük lévő érzelmi (mi több, lételméleti…) kapcsolat miatt persze vádolhatnánk elfogultsággal a mesélőt, ám ez csak kicsit lenne igaz Budóra.
Mert igaz ugyan, hogy többnyire ugyanazokat az embereket kedveli és utálja, mint Max, de van azért saját, különálló élete is. Amíg a kisfiú alszik, ő többnyire szabadon mozoghat, s rendre él is a lehetőséggel. Bár új barátokat – lévén, hogy más nem látja – nem szerezhet az emberek között, ám képzeletbeli lényekkel szívesen találkozik. S mivel szinte mindegyiküknél idősebb, tapasztaltabb, ők is élvezik a társaságát.
Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalomról szóló elméleti könyvében leírja, mi teheti érdekessé, izgalmassá a fantasztikus történeteket. A magyarázat egyszerű és logikus. Ha az olvasóban megvan egyfajta „habozás” azzal kapcsolatban, hogy valóban megtörténhet(ett)-e vagy megtörténhetne-e a cselekmény, ha úgy érzi, hogy akár ő maga is részese lehetne az eseményeknek, akkor a szerző célt ért. Vagyis a gazdag fantázia mellett legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy a kitalált világnak legyenek szabályai, méghozzá logikus, követhető törvényszerűségek, amelyekhez az író – s vele együtt az olvasó is – mindvégig ragaszkodhat. És ebben Matthew Dicks nagyon jó. Bár folyamatosan, még a könyv közepe táján is „csöpögtet információkat” a képzeletbeli barátok életéről, létezéséről, valójában nagyon hamar megismerjük, megértjük az alapszabályokat, így azonosulhatunk Budo gondjaival, nehézségeivel – vagy akár az örömeivel is.
Nehézségek ugyanis jócskán akadnak, pláne, ha az „emberbarát” gazdája autista. Max ennek megfelelően a végletekig ragaszkodik (meg)szokásaihoz, s minden, ami eltérítené ezektől, pánikveszélyt jelent számára. Ugyanott és ugyanakkor eszik, ha lehet, ugyanazt. „Nyilvános vécében szinte soha nem szokott kakilni. De még csak 13.15 van, azaz két teljes óra van még hátra addig, hogy hazamehetne, és már nem tudta tovább visszatartani. […] Max utálja a bónuszkakit. Max mindenféle meglepetést utál.”
Jellemző módon a regény igazi cselekményének elindítója egy apró dolog, egy nem várt helyzet, egészen pontosan egy „bónuszkaki” lesz. Hiába őrködik ugyanis Budo a nem megszokott helyen és időben szükségét végző fiú fülkéje előtt, csak figyelmeztetni tudja, megóvni a veszélytől nem. A veszélytől, amely ezúttal Tommy Swinden, az iskola vagány sráca képében ölt testet. Hiába ússza meg a megalázást Max – sőt, éppen ő hozza roppant kínos helyzetbe ősellenségét –, a bosszú nyilvánvalóan nem maradhat el. A bosszútól való folyamatos rettegés pedig még rosszabb. Még annál is, hogy belevágjon egy olyan kalandba, amely sok meglepetést és újdonságot tartogat, ám egyúttal azt a bizonyosságot is, hogy Tommy Swindennel – vagy más, hozzá hasonló iskolai veszélyforrással – soha többé nem kell találkoznia. Max számára pedig ezúttal fontosabb ez a bizonyosság, mint az összes többi bizonytalanság.
Döntése helytelenségével Budo és az olvasó is tisztában van, ez azonban még kevés ahhoz, hogy megoldódjon a helyzet.
Krimiszerű izgalmakat kell átélnünk, a gazdájáért küzdő képzeletbeli barát harca több szinten, többféle ellenféllel és nehézséggel szemben folyik. Budo afféle Wim Wenders-i angyalként járja be a várost, küldetésének sikere pedig mindvégig kérdéses. Ahogy az is, ha meg tudja menteni barátját, vajon nem azzal írja-e alá saját halálos ítéletét. Hiszen ha Max megszabadul szorult helyzetéből, talán soha többé nem lesz már szüksége „belső külső” segítségre, s elboldogul majd a normális világ normális módszereivel is.
Érdekes módon a városjárás, a sok utazás, általában az út ezúttal is – mint oly gyakran az irodalomban – egyben belső utazás, fejlődési történet. Ám kevésbé Max, mint amennyire Budo fejlődésregénye ez. S persze az sem meglepő, hogy az út próbatételek sorát tartogatja, s hogy barátján és saját magán kívül másokat is meg kell váltania közben – mintegy mellékesen.
Hogy egy ilyen ifjúsági regényben kötelező-e a hepiend, nem is annyira egyértelmű. Ben Rice a Babó és Bigyó végén nem adott feloldást, feloldozást is csak részben főhősének. Igaz, az ő képzeletbeli barátai passzíva(bba)k voltak. Dicks jó ízléssel választott befejezést, de hogy ez hepiend-e, ki-ki döntse el maga.
S ha már az ausztrál szerző könyve szóba került: szinte elkerülhetetlen az összehasonlítás. Mivel a Babó és Bigyó a régebbi, olvasatlanul vagy csak a fülszövegek ismeretében úgy tűnhet, a későbbi regény jófajta másolat, „utánérzés” lehet csupán. De erről szó sincs.
Az Egy képzeletbeli barát naplója sok szempontból felülmúlja Rice írását. Miközben az alapötlet hasonló, itt sokkal kidolgozottabb a háttér, a szerző sokkal fontosabbnak érezte az apró részleteket, segítve ezzel az olvasó „habozását”. A naplószerű forma ugyancsak érdekesebbé teszi a művet, ahogy az is, hogy nem csupán egy helyzetet, állapotot mutat be, de mozgalmas cselekményt, igazán izgalmas történetet is kapunk. És innen nem hiányzik a feloldás sem.
Érdemes megemlékezni a fordításról is, hiszen a szöveg nagyon pontos és gördülékeny. Az angolszászból átültetett történeteknél gyakran előforduló tévesztések (melyek általában nem nyelvi jelegűek, inkább a kulturális különbözőségből adódnak) ezúttal nem zökkentik ki az olvasót. És ez a kötet meg is érdemelte a „törődést”, a gondos magyar változatot. A kemény borítóval, a legjobb címlappal (több változatban jelent meg világszerte, a libikókás a legszellemesebb). Budo büszke lenne rá. Apropó. Ha valakinek van képzeletbeli barátja, mondja meg neki, hogy üzenem Budónak: sokat gondolok rá!
Gombos Péter
|