Kérdéssel indul a provokatív kisesszé:
„Ha háború lenne Magyarországon… Hova mennél?”
Ezután egy végig egyes szám második személyben elhangzó leírást kapunk arról, mit tennénk, ha háború dúlna az országban, ha folyamatosan a csendőrség (?!) elől kellene menekülni, ha a szlovénektől és az osztrákoktól kellene tartani, ha a Tengerpartot Magyarországnak mozgalom lenne az egyik politikai opció. Rövid, ütős mondatokban és kérdésekben fogalmazza meg, hogy mi történne akkor, ha ebben a helyzetben az elmenekülés lehet az egyik választási lehetőség (van, aki számára egy diktatúrában ugyebár az egyetlen), és ennek mentén kerülünk át Egyiptomba, ahol a menekültstátusz visszásságainak rövid és velős ismertetőjét kapjuk.
A végkifejletben semmi pozitív kicsengést nem találunk, hiszen menekültként az ember sosincs otthon sehol, örülhet annak, ha egyáltalán megtűrik, és a valódi integráció csak álom csupán: „Mégis idegen vagy. Mégis, minden egyes nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?”
Mi a gondom a szöveggel?
Először is a hangnem sok kétséget ébresztett bennem. Az egyes szám második személyű beszédmód miatt egyre kényelmetlenebbül érzem magam (igaz, ha ez volt a cél, akkor sikerült), hiszen meg kell értenem az esszé üzenetét, amivel, úgy vélem, tökéletesen tisztában vagyok Janne Teller kis könyve nélkül is. Ha pedig, tegyük fel, egy érzéketlen semmirekellő vagyok, netalántán valami szélsőséges társaság tagja, biztos vagyok benne, hogy a beszédmód okozta kissé agresszív, terjeszkedő és erőszakos hangnem visszatetszést, sőt, talán éppen ellenkező hatást válthat ki belőlem. Ha pedig egy kamasz vagyok, aki nyitott a világra, és egyszer csak elönt a humánum, a világ felett érzett súlyos aggódás, de koromból adódóan és környezetemnek köszönhetően mégis van kellő (ön)iróniám, akkor lehet, hogy megint csak bajban leszek a szöveggel.
Tizenhat évesen talán elég érzékeny vagyok ahhoz, hogy tudjam, létezik jó és kevésbé jó szöveg, létezik jó interpretációja egy nehéz témának, és kevésbé az (lásd a Csíkos pizsamás fiú csavart problémafelvetése, illetve szikár és pontos hangneme), és akkor lehet, hogy teljesen feleslegesnek érzem ezt a kirohanást. Ráadásul hangos röhögőgörcsöt kapok az Oktogonon húzott lajtos kocsi erőltetett képétől, az osztrák alpesi síelések nosztalgikus felemlegetésétől (amelyben nem menekültként sem volt részem soha), az emlékezésre a boldog békeidőkről, amikor még napoletana pizzát ettünk (na ez is ritka Magyarországon, leginkább prosciutto vagy hawaii van nálunk az étlapon…). Az pedig kimondottan visszás érzéseket keltene bennem, igen, úgy gondolom, már tizenhat évesen, hogy nyomtatásban kell találkoznom a Tengerpartot Magyarországnak mozgalom akárcsak fiktív gondolatával is. (Éppen elég volt akkoriban Szabó Albert karrierjének csodás ívét végignézni, kikerülni őt és barátait a Batthyány térnél, és látni azt, hogyan képes egy évtizeddel később bakancsot és fekete egyenruhát húzni sok-sok fiatal.)
Az persze szintén fikció, hogy mit éreztem volna, ha akkor olvasom ezt a könyvet. Mégis valami azt súgja, hogy az írónő azon gondolata, miszerint
„A lényeg, hogy az olvasó bele tudja képzelni magát a főhős helyébe. Ez pedig szerintem csak úgy lehetséges, ha a cselekmény olyan helyen játszódik, ahonnan az olvasó is származik.”
- ebben az esetben nem állta meg helyét. Sőt, hozzátenném, hogy bízzunk annyira az olvasóban, hogy képes lesz akár egy ugandai viszonyokkal foglalkozó szöveget is értelmezni, önmagára és környezetére vonatkoztatni.
Az eredeti mű 2001-ben íródott, és az inspirálta a szerzőt, hogy a dán közéletben a menekültekkel való törődés, az erről szóló közbeszéd nagyjából a nullával volt egyenlő, másrészt a szélsőjobboldali erők kerültek előtérbe, olyannyira, hogy ők uralták a bevándorlási politikát. Így az esszé fontossága nem kérdőjeleződik meg, de az átültetés visszássága rossz szájízt hagy az olvasóban. Mert akármennyire is hangsúlyozzuk egy szöveg fiktív voltát, egy politikai vonatkozású szöveg esetében érdemes óvatosan bánni az aktualizálással, és talán egy felületes ismeretanyagnál megéri jobban utánanézni, mit lehet és mit ajánlatos kiemelni az adott régiónál, és nem utolsósorban hogyan.
A könyv persze praktikus, zsebben is elfér, és az útlevél formátum valóban jó ötlet, Helle Vibeke Jensen pedig nagyon jó kis montázsokat, apró figurákkal tarkított rajzokat készített a szöveghez, tele az arab kalligráfia szemet vonzó írásjegyeivel.
Aki szereti Janne Teller ütős és találó mondatait, az mindenképpen olvassa el a könyvet, mert visszaköszön a Semmiből már ismerős puhányság nélküli, bátran kérdező és szabadon gondolkodó ember („nem belső meggyőződésből nem ütsz vissza, hanem azért, mert apád megtiltotta” – és még sorolhatnám). Ha úgy érezzük, hogy gyerekünk számára a háború egyet jelent a playstation, gta, paintball nyújtotta élményekkel, vagy éppen gyanúsan kerülgeti valami szélsőséges irányzat, amitől szülő lévén bizonyára rettegünk, akkor nyugodtan nyomjuk a kezébe, az nem lehet majd kifogás, hogy a könyv túl vastag.
Szekeres Niki
|