Mesés elemek kifacsarása A sztori röviden a következő: adott egy család, amelynek bepillantunk hétköznapjaiba. Lucy, a nagyobbik testvér egy nap arra lesz figyelmes, hogy a falból farkashangokat hall. Eleinte a család tagjai lerázzák magukról a problémát, miközben mindenki tudja, hogy ha a farkasok kijönnek a falból, itt a vég. Persze a farkasok ki is jönnek, aztán kisebb kerti tartózkodás után Lucy felszólítja a családot, hogy foglalják vissza otthonukat. Visszamennek, és minden megy tovább a rendes kerékvágásban, míg egy napon Lucy ismét hangokat hall, ezúttal elefántokét. Babamalaca („a szent plüssállat”) tanácsára viszont ezt már nem árulja el családjának… Nem nehéz rögvest felfedezni, hogyan játszik rá Gaiman a farkas-malac mesei toposzszemélyek szerepeltetésére, akik bizony nem véletlenül kiforgatva jelennek meg e mesében. Babamalac, Lucy kis plüssállata egyfajta mindenese a lánynak, és a kevésbé szeretetteljes családi közeg egyértelmű pótlója, amennyiben egy plüssállat az lehet. Leginkább egy kis zsákállatra hasonlít, nyeklik-nyaklik, mint egy kendőcske, tényleg szívszorítóan benne van a plüssállatok kiszolgáltatottsága és kiszámíthatósága, hiszen ők mindig ugyanolyanok, hiszen ők mindig kéznél vannak.   A farkasok szintén közös ősmesékre játszanak rá, mint A kismalac és a farkasok vagy a Piroska és a farkas. Gonoszak, félni kell tőlük, és kész. Ebben a mesében azonban semmi sem pontosan úgy történik, mint ahogy várjuk. Amikor Lucy véletlenül bent hagyja a babamalacot a házban –  a farkasok közben már elfoglalták az ágyakat, tévét, kanapét –, és visszamegy érte, nem széttépett, rózsaszín cafatokat talál szerteszórva, mint ahogy azt várnánk, hanem az ágyában hortyogó farkast, és Babamalacot csak ledobva, elhanyagolva a szobája közepén.   Már a farkasok sem a régiek? Hát teljességgel nem: döglenek a tévé előtt, pattogatott kukoricát zabálnak (evésnek azért nem nevezhető), lekváros kenyeret rágnak, és bömböltetik a zenét. Leginkább olyannak tűnnek, mint akik parodizálják az embereket, a paródia tipikusan túlzó eszközeivel. A Medvevilágtól a Szörnyecskékig rengeteg irodalmi és filmes előkép jelenik itt meg. Amikor az állatok bevetik magukat az emberek helyére, és az elbeszélő teljesen direkt módon rajtuk keresztül ábrázolja az emberek elállatiasodásra valóképességét.   Az ismétlés, mint a másik tipikus mesei elem, szintén fontos feszültségfokozó és egyben szövegdinamikai eszköz: „ha kijönnek a falból, itt a vég” gondolatának ismétlése, vagy a tűz körül tanakodó családtagok képe, akik többször próbálják kitalálni, mit tegyenek ebben a helyzetben. Ehhez nagyon finoman szövődik hozzá egyrészt a godot-i hangulat, a várakozás és a megoldás nélküli állapot teljes elfogadása, illetve az elvágyódás tipikus képe. Megint csak intertextuális beágyazódásnak lehetünk tanúi. Az ismétlés mint egyszerű szövegszervező elem Gaiman kezei között bekerül az irodalmi érhálózatba egy pillanat alatt. Mítoszunk is van, ami aztán persze demisztifikálódik, és balladai homály híján sem maradunk. A mítoszunk egyértelműen a vég mítosza (amit Nagy Boldizsár például gyerekijesztgetésként értelmez, de ez nagyon titokzatos dolog, hiszen senki sem tudja, hogy mit is jelent valójában, ha a farkasok egyszer tényleg kijönnek a falból. Mint kiderül, ekképpen lesznek antiszörnyek a farkasokból. Inkább nevetséges, léha, részeges figuráknak tűnnek első blikkre, akik ugyanúgy rettegnek attól, ha valaki más bújik ki a falból, mint ők maguk. Tehát létük és hatalmuk nem transzcendens, mint azt hihettük eddig, ők ilyen értelemben lényegtelenné válnak, ahogy a mítosz is szép lassan darabokra hullik. Mink van mégis, ami elválik a jelenvaló realitásától, és nem devalválódik a mese során? Van egy Lucynk. Lucy, aki elsőként észleli a bajt, kitart mindvégig álláspontja mellett, és (női) ráérzéssel meg is oldja a problémát. Hasonul a gonosztevőkhöz, felveszi eszközeiket, hiszen bemászik a falba (ahol megjegyzi, hogy nem is olyan rossz), majd elűzi őket, sőt mi több, családját is felszólítja erre, mint egy Jeanne d’Arc vezeti a népet. Kis szomorúság azonban vegyül a befejezésbe, és nem az elefántok, azaz az újabb vész közeledésének szomorúsága ez, hanem azé, hogy már nem osztja meg még egyszer szüleivel, amit hall. Hiszen nem bízik bennük, mert nem bíztak benne, és megoldást sem találtak semmire. Mint minden mesében, itt is – Lucyn keresztül – megtanultuk a leckét. A felszín alatt egy család a szétesés szélén Gaiman nem először foglalkozik a gyerekkori frusztrációkkal (ebben egyik első szerzőtársa ugyanaz a Dave McKean volt, mint aki ezt a könyvet is illusztrálta) és a családdal mint nem kielégítő, szerepét be nem töltő egységgel. A Coraline-ban ugyanúgy előjön a magányosan ide-oda ténfergő gyerek képe. Lucy is vergődik a szobák között, ezt McKean fantasztikusan ábrázolja kissé kubista tereivel, töredezett arcú modelljeivel. Az anya szinte szoborszerű arca még megközelíthetetlenebbé teszi őt, az apa tubájába kapaszkodva még inkább a hatalmas hangszer mögé bújik a szeretet és az esetleges konfrontálódás elől. A kisfiú pedig, Lucy öccse, tipikus, mai alsós. Külön köszönet Gaimannek azért (és persze Rosszcsont Petinek meg a többieknek), hogy nem csak jó fej gyerekek szerepelnek már a könyvekben. Mert Lucy öccse semmi mást nem csinál, mint olcsó poénokat csattogtat nővére hátán, playstationnel játszik, és röhög: igazi hülyegyerek. E magányos lények egymás mellett egy idő után tényleg nem emberekhez hasonlítanak, nem csoda, hogy átveszik helyüket a farkasok. Mi hozza mégis össze pár pillanatra a családot? A házukból való kitaszítottság, az elrejtőzés a kertben kis egységet kovácsol, amolyan nyári táborozós hangulat uralkodik a tűz körül. De ahogyan megoldást sem tudnak semmire találni, és ezáltal a szülőkbe vetett hit és mindenhatóság azonnal csorbul (ha eddig nem csorbult volna), úgy konszenzusra sem képesek. Mindenki csak saját vágyait, ábrándképeit sorolja, egyedül Lucy az egyetlen, aki röghöz kötötten, a többiekhez képest konzervatívan szeretné visszakapni eredeti otthonát, és ehhez egy nagyon egyszerű sémában gondolkodik. Meg kell harcolni érte, vissza kell foglalni, de természetesen (okosan) az ellenség eszközeivel! Lám, milyen összetett is ez a mese. A normateljesítés és a normaáthágás, a bizonyosság és a bizonytalanság feszültségét kapjuk Gaimantől. Ahogy Daniel E. Berlyne mondja, az újdonság, a többértelműség és az ellentmondásosság kihívására csak a kellőképpen kíváncsi, kutatásra és felfedezésre hangolt olvasó képes válaszolni. Véleményem szerint a gyerekek pont ilyenek. És nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is terhelhetőek (nyilvánvalóan egy bizonyos szintig). Feszültségteremtés alapfokon A könyv szennylapján az egyik ajánlásban a következőt olvashatjuk: „adjuk oda a könyvet egy megfáradt negyedikesnek, és figyeljük, hogyan nyílik tágra a szeme”. Ez sem megszokott hozzáállás nálunk, hiszen mitől lehetne megfáradt egy negyedikes? Igaz, az Apáczai kiadó negyedikes olvasókönyvével sem állítható párhuzamba a Farkasok a falban, hiszen az a fajta didaktikus célzat és „harmónia” sem található meg benne, ami az olvasókönyvet alapvetően jellemzi. Egy megfáradt negyedikes az én olvasatomban megfáradt attól, amit folyamatosan hall, hogy légy ilyen, légy olyan, de ne mondd ezt, és ne mondd azt! Ebben a könyvben csakis azzal találkozik, hogy lehetsz bármilyen, a választás a te kezedben van. Találkozik azzal a feszültséggel – végre valami hasonlóval –, amit ő nap mint nap átél (azt hiszem, Bicebóca a kályha mellett igen nehezen tud hasonló emlékképeket varázsolni egy mai gyerekben), amikor édesapja lekicsinyli babamalacát, nem veszi komolyan, vagy éppen nem törődik vele, mert nincs rá ideje. Eközben pontosan tudja már, hogy csodák nincsenek, ismeri a gyakorlatias maszlagot, és mégis megretten, ha valaki megijeszti hátulról, mégis Harry Potter palástjába bújik az udvaron minden egyes nap, mert azért a mesékben és a csodákban mégis hisz, egy egészen kicsit. Ahogy Lucy is megkapja a lehetőséget arra, hogy legyőzze a farkasokat, hogy felébressze a szürke életet élő családot. Bár mondhatjuk, hogy nem teljes a győzelem, de kérem szépen, melyik mese végződik ma már happy enddel? A valóság és a fikció nagyon érdekes együttállása van jelen Gaimannél, hiszen mindkét oldal átmosódik egy idő után a másikba, meg is rendülnek önmagukban persze, pontosan úgy, ahogy a kiskamasz gyerekek mossák át magukban a fikció és a valóság fogalmait. A mese alapszituációja és helyszíne teljesen valóságos, de ezek fikcionalizálódnak, és belső félelmeink kivetülnek (szó szerint is) a falra/a falba. Végre nem érzi azt az olvasó gyerek, hogy ő az egyetlen, aki retteg este elalvás előtt az ágyában, vagy egyedül érzi magát otthon, a családjában. A félelem legalább annyi évszázada él velünk, mint a tűzgyújtás képessége. Milyen különös, hogy McKean másik tipikus illusztrációs technikája a barlangrajzokra emlékeztető vonalrajzok tömege, a minimalizált figurák, a sötétítés és az elhomályosítás. Félelmeink velünk élnek, és sokkal jobb róluk beszélni, megtanulni velük együtt élni, megtanítani gyerekeinket velük élni, mint elnyomni, eltávolítani őket. Ha van bátorságunk, megtalálhatjuk magunkban a hőst is, ahogy azt Lucy teszi, csak 10 év fölött már szomorúan konstatáljuk általában, hogy teljes győzelem sosincs, mindig csak félgyőzelem marad. És megérkeztünk abszurdisztánba is… A humor nálam alapfeltétele a jó könyvnek, Gaiman pedig azt a fajta angol humort űzi, amit különösen kedvelek. Többrétegű felépítményekről van itt szó. Egyrészt már írtam a farkasok emberi viselkedéséről, akik pontosan olyanok, mint a Szörnyecskék című filmben megvadult lények a moziban (a film egyik topjelenete). Megtalálhatóak a Roddy Doyle-tól jól ismert poénok, amikor is például Lucy felveti a családnak, hogy visszamehetnének lakni a házba, amire a jó kis kreatív család minden egyes tagja külön-külön felteszi a kérdést: Micsoda? Ekkor a következő képkockán Melanézia királynője is benéz, és megkérdezi: Micsoda? Aztán megtaláljuk a már ironikusabb, szofisztikáltabb humort is, a menekülő farkasok közül az egyik megkérdezi utolsó előtti leheletével: kinek az ötlete volt ez egyáltalán? Mélyen ismerős emberi vonás, amikor beindul a hibás keresése. Az abszurd légkör támogatást kap az illusztrátortól is. A címlapon a Babamalac a dzsemesüveg mellett csücsül, amiből finoman folyik le a lekvár az oldalán, kicsit a vér allúzióját keltve. Technikailag is zseniális, hiszen egy fotó, ami rámontázsolva az alatta látható vonalrajzokra előhív egy, már a gyerekek számára sem ismeretlen kollázsos, virtuózabb világot, ami az egész könyvet jellemzi képileg. Az illusztráció kilép kísérő jellegéből, olyannyira, hogy a könyv végén a fotó ismét látható, csak már egy félig eltaposott kenyérbe került a dzsem, amin a lábnyom erősen egy elefántéra emlékeztet. Az már a mi döntésünk is egyben, hogy meghalljuk-e, meglátjuk-e az elefántokat, s elbánunk-e velük… Szekeres Niki Forrás: Meseutca