Böszörményi hét varázslata - 4. varázslat
A meseirodalom és meseírók jelenléte
Ahogy láttuk, a világfán helye van mindennek. A meséknek is. Nemcsak a népmeséknek, hanem a meseírók által teremtett világoknak is. Ám ezekben a világokban óvatosan kell járni, szereplőiket nem szabad megzavarni. Gergő így pihen meg utazásai során a négyszögletű kerek erdőben, ám az ott élő mesehősök nem válnak a Gergő-regények részévé, a mesehelyszín csupán az említés szintjén szerepel néhány mondat erejéig az egyik fejezetben.
Ahol viszont a mese (és a Gergő-Zsófi világ) rendje teljesen felborul, az a Zsófi és a Dalnok című kisregény. A Fehérlófia című ősrégi népmese egyszerűen eltűnik a valóságban létező könyvek lapjairól – mint utóbb kiderül, főhősét elrabolta valaki. Zsófi és segítőtársa a mesehős felkutatására indul: a nyomok egy tévéstúdióba vezetnek, ahol „mai ízlésre” próbálják szabni a régi meséket.
„– Szó sem lehet róla, hogy Hófehérke újra hosszú szoknyában szerepeljen! A felmérések azt mutatják, hogy az álomvetítők közönsége miniben szeretné látni a csajt, mikor összejön a törpékkel. És több smink legyen rajta. Sokkal több! Meg műkörmök! (…)
A sárkány pedig piros legyen, mert a támogatónk hirdetése piros alapon látszik a legjobban!”
|
Zsófi és a Dalnok történetében nem egyértelmű, hogy az „újraszabás” egy mesehős számára jó vagy rossz esemény-e. Fehérlófia nyomainak követése közben a lány egy ingerült különccel is találkozik, aki egész más szögből világít rá a mesékre, mint amihez szokva vagyunk: egy mesehős folyton ismétlődő történetének belső nézőpontjából.
„– Első oldal: megismerjük a főhőst. Tizedik oldal: kezdetét veszi a kalamajka. Ötvenedik oldal: a baj tetőfokára hág. Százhuszadik oldal: a hős barátokra lel, barátokat veszít el, és főleg ellenségeket szerez. Kétszáznegyvenedik oldal: felcsillan a reménysugár. Kétszázkilencvenedik oldal: a nagy összecsapás, melynek során a gonosz és a jó mind megkapja, amit a szófaragó szerint érdemel. És kopp, ránk csukódik ismét a hátsó borító, míg aztán másnap újra kezdődik minden elölről. Úgy ismered a történetet, mint a saját tenyeredet, sőt, annál ezerszer jobban. És unod! Rettenetesen, halálosan, gyűlöletesen unod!”
A felajzott meseszereplő kis híján magával viszi Zsófit, hogy új színt vigyen a saját történetébe, merthogy szerinte az átélt sors annyiszor ismétlődik, ahányszor a könyvet elolvassák. Bizonyos szempontból – ha mélyebben belegondolunk – ez így is van. Szerencsére Böszörményi ezt a csapdát kikerülte, és nem kezdett a történeten belüli újabb történetbe, amivel csak agyonbonyolította volna az amúgy sem egyszerű dolgokat.
Hiszen eleve bonyolult a Fehérlófia-mese helyzete is a Zsófi-kisregényen belül. Mivel a főszereplő eltűnik, az egész mese értelmetlenné válik, a többi szereplőnek más „megélhetés” után kell néznie. Ezzel, mintegy kilépve a saját történetükből, a királylányok, sárkányok vagy a kacifántos nevű „ürdüng”, Hétszűnyű Kapanyányimonyók egyazon történetbe kerülnek a révülőkkel és Zsófival. Hogy ennyire azért ne legyen egyszerű, az a bizonyos megélhetési forrás egy-egy televíziós reklám vagy rajzfilm lehetne, felcsillantva ezzel egy újabb szintjét, világát a történetnek. És ha még mindig nem tévedtünk el, akkor jöhet a hab a tortán: három szökésben lévő meseíró bukkan fel a cselekményben. Mindhármukat olyan mesék írására akarták kényszeríteni, ahol a gonosz győz, és az erőszak dominál.
„Azt mondták, írjak nekik mesét, de olyat, hogy az egyfejű sárkányok népe leigázza az embereket, véres háborúba taszítva a világot. Micsoda ostobaság! Hisz mindenki tudja, hogy az egyfejű sárkányok a legtisztább szívű teremtményei a Világfának. Legalábbis az az egy, akit én ismerek, ilyen” – mondja egyikük, akinek sárkánybarátja hosszú időn át a magyar gyerekek egyik kedvenc bábfigurája volt.
„Az öltönyösök olyan mesét követeltek tőlem, amiben az ügyetlenségéről ehíresült varázsló megőrül, és a pálcáját lézerkardra cserélve lemészárolja a mágustanácsot” – sorolja a Kétbalkezes varázsló írója.
A harmadiknak – aki, miután meghallotta Zsófiék mocorgását, így kiáltott: "Ki kecmereg ott? Álljon nekünk dideki!" – a kezét bűvölték meg, és a gondolatait zavarták össze, aztán megfelelő feltételek mellett „meggyógyították” volna.
A „Valóság éber szófaragói” is összefognak hőseinkkel a Világfa meséinek megmentésére. Mivel Böszörményi Gyula nem nevezi meg e három figurát, írói akaratát tiszteletben tartva én sem teszem. Ám ahogy ő is mankót nyújt a kisregény ajánlásában, ahol igenis felsorol minden „vendégszereplőt”, én is hasonlóképp cselekszem: az én mankóm azonban a képgalériában található. Mivel ott Böszörményi Gyulán kívül nem három, hanem öt további ember képe szerepel, folytatnunk kell a mesebonyolítást ebben a tanulmány-félében is. A három szófaragó mester segítsége ugyanis kevés ahhoz, hogy Lúdvérc (hát persze, hogy ő, ki más?) filmgyárát és élő álomközvetítését meggátolják, megmentve a fogoly Fehérlófiát és Zsófi anyját, Ködkergető Zsuzsannát, aki szintén a banya fogságába esett, és az élő adás folyamán kell meghalnia. Szükség van még a Dalnokra is, aki Lúdvérc erőszak-műsora helyett a banya igaz történetét regéli el a nézőknek. És még valakire, aki az eléneklendő dalt megírja, és akit Böszörményi nemes egyszerűséggel Gézának nevez.
Hogy a Zsófi és a Dalnok című kisregényben a jók végül sikerrel járnak, az olvasó pedig nem veszti el a fonalat, az már valóban nagy írói varázslat.
|
|