Böszörményi hét varázslata - 7. varázslat
A jó győzelme viszonylagos
A Gergő- és Zsófi-regények azonban mégsem „csak mesék”. Bár a mese alapszabálya – győzzön a jó, vesszen a gonosz – itt is érvényesül, mégis messze túlmutat a mesék „valószerűtlenségén”.
A jó valóban győz a történetekben, ám ezért a győzelemért mindig nagy árat fizet.
Egy-egy szereplő örökös eltűnésével, „gyökérszintre költözésével” (azaz halálával) kell számolni minden nagy győzelemnél. Gergő végleg elveszti alig ismert édesapját, Zsófi pedig újra megtalált édesanyját, s mindketten végső búcsút vehetnek legnagyobb támogatójuktól, Kende táltostól is.
A rossz pedig nem semmisül meg véglegesen, csak eltűnik, legyengül egy időre. Akad példája annak, hogy a gonosz jóvá szelídül (Zsófi anyja, Ködkergető Zsuzsanna), vagy megfosztják őt varázserejétől (a Gergő és a bűbájketrec című regénybeli titokzatos Megbízó), de az esetek többségében azért a gonosz megmarad gonosznak.
A rosszat pedig sosem lehet végérvényesen legyőzni, a gonosz is természetünk, világunk része, az egyensúly egyik eleme.
|
„Lúdvércnek léteznie kell, különben a Tetejetlen Fa gyökerétől a lombjáig kiszárad. Ahol fény van, ott árnyék is létezik. Ha az ősbanya elpusztul, a teremtményei vele halnak, s akkor a legtöbb rege, monda és történet szintén szétporlad, a jó szereplőkkel együtt” – tanulja meg Zsófi az alapvető igazságot (Zsófi és a Dalnok).
És a jó pusztulására más epizód is akad: Kende táltos viadala, ahol nem csupán megsebesíti, hanem végleg legyőzi gonosz felét, mely fekete bika képében testesült meg, ám ezzel együtt ő is meghal, hiszen saját árnyéka nélkül nem létezhet (Gergő és a táltosviadal).
Magának Gergőnek is le kell győznie önnön gonosz énjét. A fiú, aki a révülők között a Farkas nevet kapta, a lelkek labirintusában néz szembe saját „fekete” énjével, aki tőle különválva Lupa néven válik önálló személlyé.
„– Mindig tudtam, hogy valahol lakozik bennem egy hatalomra éhes, önző, kegyetlen révülő, de eddig sikerült őt csendre intenem – Gergő tekintette a múltba révedt. – Mikor Ágas valódi nevét leolvastam az agancsáról, s enyém lett a Világfa leghatalmasabb bűvereje, megkísértett a vágy, hogy táltoskirállyá legyek. Ha akkor apám szelleme nem jelenik meg, a Valóság Budapestje már ilyenné vált volna, mint ez itt. Én formáltam volna át. Vagyis inkább a bennem rejtőző Lupa, aki ebben a rémes álomvilágban elhagyta a családját. Oh, ha láttad volna őket, Tanarilla! Ebben a világban Zsófi soha nem vált révülővé, csupán egy szerencsétlen kislány volt, akit felváltva pofoztak a szülei. Botlik Dénes sem lehetett boldog okleveles cipőpucoló. Helyette inni kezdett, ordítozott, a szemében ostoba homály ült. És anyu… Réti Boglárka mocskos kis lakásában patkányok rohangáltak a szemétben, a virágoknak pedig nyoma sem látszott. S mindez azért, mert Lupa… Mert én hatalomra vágytam, és a bűvös erőmet rosszra használtam.
– Amit látsz, az csupán lelked rossz felének álma – szólt figyelmeztetően Cselebi, mielőtt teljesen elnyelt volna minket a bánat. – De lehet belőle valóság, ha szíved most megfonnyad, mint füge, és karod lekornyad, mint döglött teve farka. (…)
– Induljunk – mondta a sámánfi. – Nem szeretnék késni, ha már saját magammal van találkám.” (Gergő és az álomvámpírok 2.)
Gergő ebben a viadalban Farkasként győz, azaz lényének jó oldala elnyomja a rosszat, mely az elkövetkezendő kilenc évben csupán szunnyadni fog – és ebben megint fontos segítő szerepe van az erős érzelmi kapcsolatoknak, szerelemnek, családi összetartásnak, barátságnak is.
A gonosz egészen különleges figurái az utolsó két Gergő-regényben felbukkanó álomvámpírok, akik hátborzongató rémségeket elkövető éberek voltak egykor – a szerző itt Auschwitzot és a Ku-Klux-Klant említi –, és lelkük súlyos terheket hordoz a halál után. Az a feladatuk, hogy a lelkifurdalást terjesszék, kiszíva más gonosz éberek álmából az életerőt. Ezért nem szabad őket irtani, varázstörvény védi őket. A rossz, mely másnak rosszat okozva végül jót eredményez – talán így fogalmazhatnánk meg ezt a különös felfogást.
Ezzel az arányossággal, a jó és rossz egyensúlyával megakadályozza a szerző, hogy valami hamis ábrándba ringassuk magunkat az olvasás folyamán, így valóban jó szórakozásban lehet részünk anélkül, hogy tanulságok bosszantó didaktikussága rontaná el az örömünket. És ettől szépek ezek a történetek.
Természetesen akadnának még más varázsok is a nyolc kötetben, ám kár lenne mindent tálcán nyújtani azoknak, akik még nem fedezhették fel a Gergő- és Zsófi-történetek világát.
|
|