Meg kell vallanom, ezt a könyvet úgy vettem a kezembe, hogy nem sokat tudtam róla, de kíváncsi voltam rá, ezúttal mit talál ki a szerző. Tizenévesként szerettem az első két könyvet, azonban most, felnőttfejjel olvasva látom mát a hibáit, pontosabban inkább vannak részek, amiket az én agyam már nem tud befogadni. A harmadik részben kissé visszakanyarodunk az első részhez, csak itt most nem az olvasás megszüntetése, hanem az írás kiiktatása a BKSZ elsődleges célkitűzése. Ezt ugyanolyan eredetinek és különlegesnek találom, mint a Tündérboszorkány alapötletét, ráadásul a kidolgozás is jobban sikerült ezúttal. Átgondoltabbnak, összeszedettebbnek éreztem az egészet, és habár nyílt titok, hogy eredetileg a szerző nem tervezett folytatást (ahogy a Klott Gatya megírásakor sem gondolt még a harmadik részre), mégis az Analfa visszatért tökéletesen a sorozatba illőnek találtam. Sok minden értelmet nyer ebben a kötetben, olyan dolgok is, amik esetlegesen az első rész olvasásakor fel sem merült bennünk, mert gyerekregény lévén elfogadtuk, hogy vannak a jók és a rosszak, és a végén nyert a jó. Azonban az új kötetben választ kapunk arra, hogy miért is kiáltották ki Analfát gonosznak, hogyan jutott el addig a pontig,hogy a világ összes könyvét el akarja pusztítani, és hogy tulajdonképpen miért is cselekszik így. Ez azért is nagyon fontos, mert ezáltal az iskolás olvasók megtanulják, hogy minden történetnek két oldala van, és meg kell tanulni a másik fél szemszögéből látni az eseményeket. Külön ki kell emelnem azt, hogy a végén az is kiderül, hogy a televízió, a számítógép elterjedésében is jelentős szerepet játszott a BKSZ. Szeretem, ahogyan Bosnyák Viktória játszik a tudomány fejlődésével, a hétköznapi dolgokkal, hogy képes hatalmas fantáziával ezek mögé látni. És ezúttal jóval kevesebb nyelvi humorral fűszerezte a regényt, ami nekem ismételten csak nagyon szimpatikus volt, az előző kötetekben már nagyon sok volt, túlzásnak éreztem őket. Itt viszont minden a helyén volt. A történet maga egyébként huszonéves fejjel abszolút kiszámítható - vagyis pontosabban a főcsapásirány - már az elején lehet sejteni, hogy miért nem tudnak alkotni az írók, hogy ki is valójában Író Dalma, m köze a fekete macskának Analfához. A Békés Utcai Általános Iskola ötödikesei is felbukkannak, ám ezúttal tényleg csak mellékszerepben, a teljes reflektorfény az írónő-Analfa-Libra hármasra vetül. No meg az írókra, akiket bár cska keresztnevükön említ a szerző, mégis könnyen be lehet azonosítani Böszörményi Gyulát, Csukás István, Sohonyai Editet, Varró Dánielt. Ez egyfajta tisztelgés is a szerző részéről társai felé, ugyanakkor még inkább segít elhitetni az olvasó gyerekkel, hogy ami itt le van írva, az tényleg "megtörtént".  Összességében ezt a kötetet tudom a legjobbnak mondani a három közül, de ha jól tudom, már készül a folytatás (vagy valami hasonló, a szerzőnél sosem lehet tudni. :-) . Kíváncsi vagyok amúgy, mivel lep meg minket legközelebb az író, én legközelebb az anyanyelvi sorozatába fogok beleolvasni. Forrás: Könyvkrikák blog