Szemlélődésükből az zökkenti ki őket, hogy újfent elkezd történni velük valami (meghívót hoz nekik egy lókutya), és mielőtt eszmélnének, máris elmerülnek az újabb kuflikalandokban, ahogy jó eséllyel az olvasók is. Nem nehéz belefeledkezni Dániel világába: bár ahogy arra ő maga is önreflektál, az egymásra épülő mesei szüzséelemek korlátok közé szorítják, de ezekre a korlátokra láthatóan neki nagyon is szüksége is van, hogy tudjon velük játszani.   A szöveg és az illusztráció is részt vesz ebben a felszabadító dekonstrukcióban: a narrátor újra és újra kiszól, emlékeztetve arra, hogy épp egy fiktív valóságban járunk, és kizökkentenek a szöveg ellen fel-fellázadó rajzok is, amelyek pimaszul párhuzamos mellékszálakat alkotnak. Láttuk már ezt Dániel Andrásnál korábban is, és működik még most is: de a szerző formabontó foglalkoztatókönyve, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (Pagony, 2014) után (aminek oldalai tele voltak kreatív felfedezni-, megtalálni-, összeszámolni-, és kiegészítenivalóval), nehéz felmutatni valami még kirobbanóbbat.   Tudják ezt a kuflik is, akik kicsit unják már a saját sztorijaikat: és a kötetben szereplő két történetet nem is a cselekmények teszik olyan különlegessé (amelyet most épp emiatt nem is szeretnék ismertetni), hanem a mesei kliséket kigúnyoló sorok és képek, maga a vérfrissítés végigkövetése, látványa, amit, hogy még fergetegesebb legyen a játék és hogy még távolabbi perspektívából lássuk a folyamatot, a szövegből hivatalosan kihagyott, de az illusztrációban szemtelenül megjelenő kis mellékszereplők piszkálódva vagy épp értetlenkedve folyamatosan kommentálnak.   Ezt a játékot nézni és aktív felfedezőként részt venni benne, még mindig élvezetes, de a könyvet befejezve mégis marad bennem egy kis hiányérzet – talán a sorozat negyedik része majd megszünteti ezt, valamilyen újabb formabontó meglepetéssel.   Nagy Boldizsár