Itthon a nyolcvanas évek végén jelent meg az első olyan gyerekkönyv, amely tabudöntögető stílusban, szokatlanul „merész” képekkel nyúlt a fogantatás-születés témaköréhez. Grethe Fagerström és Gunilla Hansson képregényszerűen megrajzolt, magyarul Peti, Ida és Picuri címen ismertté vált műve nem meglepően a messzi Svédországból érkezett hozzánk, s nem csupán a magzati létről, illetve a család életében bekövetkező változásokról szólt, hanem szabadon kezelte a „hogyan lesz/készül a baba” problematikáját, s tette mindezt magától értetődő természetességgel.  Ez utóbbi miatt, mondhatni, két legyet ütött egy csapásra: egyszerre volt születésről szóló mesekönyv, a „pőreség” következetes ábrázolása miatt pedig egyfajta felvilágosító kiadványként is megállta a helyét. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy az akkori gyerekek, illetve (fiatal) felnőttek/szülők, ha a későbbiek során olyan olvasmánnyal találkoztak, ami első ránézésre „mezítlábasnak, szókimondónak és lazának” tűnt, akarva-akaratlanul is a svédekre tippeltek. Születős történetből egyébként manapság sincsen hiány, a már klasszikussá vált Sehány éves kislány mellett itt van például Vincent Cuvelier könyve, az Amikor életemben először megszülettem, Szabó Attila Pocakmeséje vagy épp Finy Petra A tesó-ügy című, szintén a kisebbeknek íródott kötete. Utóbbi többek között arról (is) nevezetes, hogy a svédekhez hasonlóan igyekszik szókimondóan, vagy ha úgy tetszik, nem kifejezetten a máig érvényben lévő misztériumnak megfelelően kezelni az adott tematikát. Véletlen vagy sem, a Vivandra idei, Stéphane Audeguy és Laurent Moreau által jegyzett könyvét, az Alma, végre itt vagy!-ot most szintén Finy Petra fordításában ismerheti meg az olvasó, melyet a kiadó – annak képeskönyv jellegéből, illetve méretéből kiindulva – feltételezhetően a szülővel való együtt olvasásra/lapozgatásra szánt a nagyóvodás korosztálynak. Az Alma, azon túl, hogy sem szövegével, sem illusztrációival nem célja a tabudöntögetés, és nem számol le végérvényesen a születés-szülés néha zavaróan édeskés misztériumával, szerethető stílusban, a hétköznapit olykor egy csipetnyi abszurddal keverve beszél a magzatlétről, illetve az adott korosztály érdeklődését is figyelembe véve igyekszik elmagyarázni, hogyan lesz a kezdetben borsónyi lényből néhány hónap leforgása alatt újszülött. A testrészek/érzékszervek kialakulásáról, fejlődéséről szóló leírások és magyarázatok többé-kevésbé érthetőek ugyan, ám az ilyen, és ehhez hasonló szövegrészek miatt, mint például az alábbi is, a könyv inkább a hat évnél idősebb gyerekek számára ajánlható jó szívvel: „Alma apró dudoros agytekervényei is nagyon megváltoztak. Most két finom szálból szőtt gombolyaghoz hasonlítottak, melyek megállás nélkül csavarodnak, hogy végül látszólag véletlenül a leggubancosabb csomókba fonódjanak össze.” A könyv a magzatot körülölelő anyaméhet összességében véve ismeretlen mesebeli tájként, jobbára mintegy tenger alatti világként ábrázolja, s erre az ismeretlenségre az egyébként gyönyörű illusztrációk, a leporellóként kihajtható oldalakon megjelenő, eltérő perspektívájú rajzok is ráerősítenek. Szerepük ennek megfelelően nem más, mint hogy ebben a fantasztikus, felfedezésre váró közegben – ahol, mint kiderül, nem csak a magzat számít aprónak, hanem az emberek is a Nagy Almában, azaz New York-ban – a növekedést és természetszerű fejlődést, kvázi a nemlét előtti létet szintén növekedéssel és fejlődéssel ragadják meg. Így lesznek a pontokból először vonalak, majd egyre bonyolultabb ábrák és rajzok, éppen úgy, ahogy a magzat is egyre nagyobb és nagyobb nem lesz, ahogy egy idő után már lát/hall/tapasztal/érzékel/észlel, vagyis a kezdeti „pacából” kislánnyá nem válik. Alma, ahogy kezdetben a szöveg is sugallja, még nem ember. Sokkal inkább „egy pöttöm rizsszem, amelyben egy szív dobog: ez (volt) Alma – bonyolultabb a növényeknél, de egyszerűbb egy macskánál”. A főszereplő kislány, születése előtt számtalan dologra emlékeztet, s ezt még felsorolni sem könnyű: békára, buborékra, pacára, halra és törpebékára, méretét tekintve pedig egy hörcsöghöz közelít, súlya egy 25 dekás vajénak felel meg. De mégis emberi: rajong a mazsoláért, odáig van a pármai sonkáért, már most függ a saját környezetétől, legfőképpen pedig a szüleitől. És ami a legfontosabb, nemsokára megszületik. Épp úgy, ahogy kivétel nélkül mi is megszülettünk egykor. Forrás: prae.hu