A könyv két főszereplője az idővel ma már szinte mit sem törődő egykori órásboltos nagypapa és a pedánsságával és kissé unalmas életével a nagypapa egykori önmagára emlékeztető szomszéd, Dr. Sebestyén. A mesélő egy kisgyerek, a nagypapa unokája, akinek a szemszögéből megismerjük a történetüket.
Az egyes oldalakon elhelyezett, teljes lapokat kitöltő grafikák a hozzájuk fűzött egy-egy mondattal a két figura életének apró mozzanatait fedik fel. Megtudjuk mikor ébrednek, látjuk, ahogy találkoznak a lépcsőház bejáratánál, és kiderül, hogy míg a nagypapa németórára és pilateszre jár, Dr. Sebestyén megszakad az unalmas munkától. Nagypapa gyakran piknikezik a szabadban (ennek később még jelentősége lesz!), szomszédja viszont az otthoni mikróban melegíti az ételt. Amíg nagypapa kertet locsol (ha nem önti a kiskert mellé a vizet szórakozottságában), szomszédja egy bolti bevásárlókocsiba gyűjti a zöldségeket.
A két figura karaktere is a fenti ellentmondásokra épül: a modern, komputert használó, gyakran magányos, üzleti utakra Párizsba utazó, autóval járó szomszéd, és a „nevetséges szerelmes leveleket” író, kissé bohém életet élő, mopszot sétáltató, Párizsról az unokájával leginkább csak képeskönyvet lapozgató, bicikliző nagypapa képe körvonalazódik, akiről azt is megtudjuk, hogy a tésztát al dente készíti, azaz kissé keményre főzi, és nem mellesleg – a kép tanulsága alapján – saját maga készíti el (csak összehasonlítás végett: Dr. Sebestyén dobozban rendeli a pizzát). Továbbá nagypapának még az iskolába is van ideje elugrani unokájáért.
A két szomszéd időnként este is összefut a lépcsőházban, ahol nagypapa viccelődve Guten Tag-gal köszön el – hiszen, emlékszünk, a pilatesz mellett németórára is jár! „Repül az idő, amikor az én nagypapámmal vagyok” – olvashatjuk a könyv sokat sejtető utolsó mondatát egy esti képen.
A könyv elsőre banálisnak tűnő története és egy-egy mondata a fent elmondottak fényében már sokkal elgondolkodtatóbbá válik, és ezt az elmélyülést a lényegre redukált grafikai világ is segíti. Gondoljuk csak végig: a kissé naív és a nagy egészben is még gondolkodni tudó világkép a teli színekből összeálló színfoltokkal és flekkekkel – piros, zöld, fekete, sárga – nem a hatvanas évek grafikai világát idézi fel? És ha igen, akkor ez a retró képi hangulat nem éppen arra az időszakra utal vissza, amikor a nagypapa is még sokkal fiatalabb lehetett, és amikor a világ dolgai még – innen nézve – a nagy színes flekkekhez hasonlóan sokkal inkább egyben látszódtak lenni?
Amennyiben megengedjük ezt a hipotézist, úgy azt is tudjuk, hogy a hatvanas évek sokszor túl kereknek tűnő, naiv, kissé gyermeki világát a lázadás kamaszos évei követték. És bár a könyv erről direkt módon nem beszél, hiszen a történet említett zártsága és keretessége a gyermekkor egyszerre szabad, ugyanakkor zárt világának felidézésével ezt nem engedi meg, mégis, mintegy játékos csavarként, a nagypapa „lázadó” karaktere és a könyvben kijátszott piknikelős téma – aminek, mint mondtam, mindjárt jelentősége lesz – mégis sokat sejtető és rendkívül izgalmas utalás a zárt világból való továbblépésre.
A szerző ugyanis a pikniket egy képi idézettel oldja meg: Manet: Reggeli a szabadban című festményét idézi, és a képre a come il faut, vagyis az illedelmesen feliratot helyezi el. És hogy ez miért olyan érdekes? Az 1863-ban készült műről tudjuk, hogy a maga korában óriási botrányt kavart épp azzal, hogy minden volt, csak nem illedelmes: a kép idilli jelenetébe a festő csaknem meztelen hölgyeket festett. Pár évvel később ez a mű nagy karriert futott be, ugyanis a polgári világban botrányt okozó felvetésével a lázadó impresszionista festők egyik képi ikonjává vált.
Nem tudom, Catrina Sobral is gondolt-e ilyesmire, amikor a könyvében ezt a képi idézetet elhelyezte. Mindenesetre az emberi korokkal (fiatal – lázadó, öreg), a művészeti kifejezésmódokkal (klasszikus – úttörő, avantgard), a történelmi korokkal (polgári – forradalmár, lázadó) és a képi idézettel (Manet – gyerekkönyv grafika) való játék olyan szépen adja magát kéz a kézben, hogy valami hasonló gondolat talán mégis átfuthatott benne. A fent leírtak egymásra helyezhetősége, egymást erősítő tartalma pedig újabb izgalmas rétege ennek a látszólag banális igazságokat megfogalmazó könyvnek.
De akár így van, akár nem, mese ez vagy maga a valóság, Catrina könyve számomra arról az egyszerű, de nagyszerű dologról, végső igazságról szól, amit már említettem, és amit életbölcsességnek és az élet szeretetének hívunk. Gyermeki módon élvezni az életet, megélni azt a maga valójában, boldognak lenni, megsétáltatni a mopszot, és nem igazán törödni az idővel. Ugyanakkor, a szabadság mámorító érzése mellett kereteket, támpontokat is találni kell az élethez, és arra kell szánni az időt, arra kell fordítani a tekintetet, ami számunkra igazán és valóban fontos. Az én nagyapám című könyv e dolgok és gondolatok kiváló példája – fogadják tehát szeretettel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
