Úgy tűnik, hogy egész társadalmunk fausti kihívások előtt áll. Igen, kezünkben tartjuk a digitális kor elképesztő csodáit – táblagépeket, okostelefonokat – a csodásan ragyogó eszközeinket, amelyek összekötik az embereket az egész földkerekségen, és szó szerint a markunkban tartjuk és hozzáférünk az emberi tudás összességéhez. De mi az ára mindennek a futurisztikus technológiának? Egy teljes generáció személyisége és lelke. A szomorú igazság az, hogy ezért az „ó, de jóleső könnyítés és kényelem”-ért s a modern kor eme szemet kápráztató ékköveiért ostoba módon belöktünk egy egész generációt a virtuális busz alá. – Na ne má! Nem vagy te egy kicsit túl drámai? – kérdezheted. De nézz csak körül. Kukkants be egy vendéglőbe, ahol gyerekes családok ülnek, nézz be akármelyik helyre, ahol kiskölykök és tinik lógnak: pizzériák, iskolaudvarok, a barátaid lakása… Mit látsz? Azt látod, hogyan válnak zombivá a lehajtott fejű, üveges tekintetű gyerekek, akiknek az arcát fénybe borítja a képernyő ragyogása. Épp olyannak látod őket, mint a lelketlen, kifejezés nélküli arcokat az Invasion of the Baby Snatchers-ben vagy a zombik arcát a The Walking Dead-ben, gyermekeink és ifjaink egymástól elszakítva, és egymás után estek és esnek áldozatául ennek a digitális pestisnek. Aztán jön Platón barlanghasonlata, majd a Mátrix mint korunk valós korszimbóluma, a virtuális világ megértéséhez adalékul. Én még hozzátenném, illetve ismét megemlíteném Will Wright új korszakot nyitó termékét, hiszen ki ne ismerné a The Sims világát, ami után az Avatar megfogalmazta, hogy tulajdonképpen amott vagyunk itt… ahogy a főhőst játszó Jake Sully (Sam Worthington) megfogalmazza: „Megfordult bennem minden, mintha kint lenne a valóság, és ez lenne az álom…” A kint persze nem más, mint bent. Bent a másik világban. Ezek után persze érthető, hogy napi küzdelemben állsz a kint és bent világával, a kütyüvel az osztályteremben, és gyakran teszed fel magadnak a kérdést: „Tudok én még ezzel a kütyüvel konkurálni? Van még értelme az én munkámnak? Vagy programozzunk még az irodalomórán is?” Nem kell művészet! Technika kell! Mire ezek a sorok megjelennek, már a Pokémon Go is valószínűleg egy valaha népszerűnek tartott számítógépes őrület lesz (volt). Mivel a dolog természetéhez tartozik, hogy csak az azonnal létezik. A múlt, végső soron a kultúra is fölöslegessé válik, hiszen egy körmömnyi chipen elfér minden, ami tegnap estig történt a világ fennállása óta… Lehet, hogy Thomas Mann-nak sem jár több idő, mint a Pokémon Gónak? Lehet, hogy Douglas Adams fantasztikus humora nélkül nehéz lesz túlélni a jövőt? Persze a kérdés azért marad: Miért érdekes a mindenkori Pokémon Go, és miért nem érdekes az örök Thomas Mann? Miért érdekes a Star Wars, és miért nem az Odüsszeia? Hogyan halnak meg nap mint nap az ősi mesei, mitikus képek, az emberi lélek valós formái, szimbólumai, és hogyan jelennek meg bohócjelmezben újra? Hogyan lesz az adventi várakozásból Santa Claus-os, rénszarvasos csinnadratta? Természetesen mi, felnőttek, pedagógusok meg tudjuk fogalmazni ezeket a kérdéseket, a gyerekek azonban bizonyos életkor alatt erre képtelenek. Az életkor konkrét megjelölésében Piaget teszi legalacsonyabbra a lécet: 11 év. Na, most vegyünk egy nagy levegőt, és képzeljük el, mi lenne, ha mondjuk 8. osztályos korukig a gyerekek egyáltalán nem találkoznának okoseszközökkel, ahogy az iparág moguljai is gondolják saját csemetéikkel kapcsolatban? Vajon mitől fosztanánk meg a gyermeket, ha iskolába csak butatelefont vihetne, és kénytelen lenne minden órán és minden szünetben kooperálni, beszélgetni, mindent „kétkezi munkával” és kreatív gondolkodással, praxissal megalkotni? Meg hát ott volna az érettség kérdése. Ezt csak az érti igazán, aki az életkorok tanulmányozását komolyan veszi. Vajon mikor beszélünk teljes érettségű személyiségről? Talán jobb, ha nem is firtatjuk. A mai szülők például csak tapogatóznak a modern technológiában, miközben a gyerekek kvázi beleszülettek. Tapasztalatom szerint nagyon nehéz megértetni a szülőkkel (még a Waldorf-szülőkkel is néha), hogy az okosgépek használata a kisgyermekkorban kimondottan káros. Ezért mi, Waldorf-tanárok szinte szakadatlanul (már-már unásig) beszélünk arról, hogyan lehet ezek használatát kiküszöbölni a kisiskolások életéből legalább hetedik, optimális esetben 9. osztályig. A Waldorf-iskolákat sokszor tekintik „no-tech” iskolának, ami az általános iskolai szakaszra igaz is. Az informatika, médiaismeret tanítása a mi iskolánkban csak 9. osztálytól kezdődik. Ennek oka persze nem a technika puszta elutasítása, mint ahogy erre már utaltam is, hanem a gyermek természetes fejlődésének védelme, hiszen emberként mégis természeti lények vagyunk, még ha élvezzük is a civilizáció által felhalmozott javakat, technikai könnyítéseket. Tantervünk megfontoltan, lépésről lépésre halad a kultúra, a civilizáció vívmányainak megismertetésével a gyermekkorban. Napjaink társadalma nem mindig elég körültekintő atekintetben, hogy mik is a gyermek valóságos igényei egyes életkorokban, és sokszor olyan kapukat is szélesre tár a gyermek előtt, amelyek az ő életkorában inkább ártanak, mint használnak. Paul Emberson Ember vagy számítógép című könyve a gépkorszak és a jövőkép problematikáját feszegeti Rudolf Steiner gondolatait citálva. A könyv nem könnyed nyári olvasmánynak szánt írás. Az abban felvázolt jövőkép inkább elrémítő, de az ilyen tartalmú jövővíziókhoz igazából hozzászoktunk a huszadik században. Nem megnyugtató azonban, hogy a friss szakmai irodalom sem igazán lelkesítő. A német sajtóban nem túl nehéz beszélni arról, hogy mi is a valós hatása az agyondigitalizált világnak a gyermeki lélekre. David Gelernter szerint a „gyermekkobak csendre vágyik”. Szerinte választhatunk: vagy játékszert adunk a gyerek kezébe, vagy egyszerűen rávetjük őt az elektronikus „tisztítótűzre” hitünk szerint. A szerző radikálisan zárja írását. „A gyerekek számára a digitális világ puszta értelmetlenség. A gyereknek erre semmi szüksége nincs. Pont.” Hát akkor kinek van arra szüksége, hogy a kisgyermek ilyen korán beutazza azt a reklámmal, erőszakkal, szexszel felturbózott világot, amit még a felnőtt sem képes a kezében tartani? Érdemes például neurológiai kutatásokról beszélni, pszichiátriai tapasztalatokat elemezni, amikor a pestis megállíthatatlanul terjed? Esetleg érdemes mérlegelni azt a tényt, hogy mennyire fontos több milliárdot költeni óvodai digitális fejlesztő programokra? Persze, aki ezt nem kapja meg, horribilis összegért meg is vásárolhatja. Mint ahogy meg is teszi, ha valaki elhiteti, hogy ezt kell tennie. Vajon a gyermek érdeke ugyanaz, ami a pénz mozgatta lobbiké? Elképesztően sok írást olvashatunk manapság az IKT-eszközök korai alkalmazásának káros hatásairól. Az Info3 német lap novemberi száma nagy teret szentel a kütyüértés kérdéskörének. Paula Bleckmann például az alábbi kérdést teszi fel: „Vajon az az anya, aki Skype-on énekli el az altatódalt gyermekének, jelen van?” Hát ez a kérdés. Jelen lenni fizikailag (testi, érzéki mivoltunkban), kontaktusban (lelkileg), odafigyelésben (szellemileg)… A kütyükérdés visszavezet ezekhez az alapokhoz, s ettől fogva valójában nem a kütyüről szól a dolog… Nekünk, pedagógusoknak talán az a legfontosabb, hogy mérlegeljük a fenti kérdést. S ha sikerült mérlegelnünk, határozott álláspontra is kell jutnunk. Amikor Nicholas Kardaras érvelését olvassuk, kérdezhetnénk: vajon hányszor kell még feltalálni a Waldorf-tantervet? Olvassuk csak el, mit ajánl a Szövetség a Gyermekekért (Alliance For Childhood) Amerikában. A következőképpen szólt a Szövetség a Gyermekekért ajánlása, a „Bolondok aranya” néven ismert kiáltvány, amelynek ez volt az alcíme: Kritikai pillantás a számítógép alkalmazására gyermekkorban. A kiáltvány már jóval korábban, 2000-ben megjelent. A Szövetség a Gyermekekért igen hatékony szervezet, amelynek Nemzeti Tanácsadó Testületében nagy tiszteletben álló pszichiáterek, professzorok, gyermekorvosok és az országban sokfelé működő tanárok kapnak helyet. Névsoruk a gyermekjólét területén működő tudósok „Ki kicsodájának” is tekinthető. Ezek az ajánlásaik: Gondoljuk újra az oktatásban, otthon és az iskolában az egészséges gyermekkor lényegét, melynek elemei: szoros kötelék a gondoskodó, óvó felnőttekkel; kellő idő a spontán, kreatív játékra; zenélésben és képzőművészetekben gazdag tanterv; könyvek felolvasása; történetmesélés és szavalás; ritmus és mozgás; sütés-főzés; építés és konstruálás; kézművesség, kézimunka; kertészkedés és más kétkezi munkavégzés; gyakorlatok a természetben és a fizikai világban. Széleskörű, nyilvános párbeszéd arról, hogy milyen kapcsolatban van a számítógép a gyerekek valós igényeivel, kiváltképp az alacsony jövedelmű családok esetében. Az USA tisztifőorvosa adjon ki közleményt arról, hogy a gyermek – életének minden területén (fizikai, érzelmi, intellektuális) – komoly veszélyeknek van kitéve számítógép-használat során. Az információs és kommunikációs technológiával (IKT) foglalkozó cégek tegyék közzé, hogy milyen kockázatot jelentenek a gyerekekre nézve termékeik. Azonnal le kell állítani a gyermekeknek ártalmas és haszontalan technológiai eszközök agresszív, tolakodó reklámozását. Új hangsúlyt kell helyezni a nevelésben az etikai magatartásra, a felelősségre, és az idősebb diákoknak is meg kell tanítani a kritikus gondolkodást nemcsak a technikai eszközök rájuk gyakorolt hatása kapcsán, hanem a személyiséget általában és az egész társadalmat érintő káros hatásuk miatt is. Azonnali moratóriumot kell bevezetni az IKT eszközök alkalmazása terén a kisgyermekkorban és az elemi (4‒12. életév) oktatásban (ez alól kivételt csak egyes fogyatékkal élők oktatása jelenthet). Ezzel időt nyernénk arra, hogy a fenti ajánlások megértetéséhez a megfelelő légkört megteremtsük. Sajnos mulasztásban vagyunk. Ha elfogadtuk volna ezeket az ajánlásokat évekkel ezelőtt, elkerülhettük volna, hogy a számítógéptől, az okoseszközöktől való függőség („glow kid clinical disorders”) tömeges klinikai rendellenességgé, valóságos járvánnyá váljék. De hinnünk kell, hogy még nem túl késő. Én hiszek benne… Szóval sok-sok művészet és butatelefon az általánosban, informatika csak a gimiben. (Persze a sok-sok művészet marad!)   Forrás: tani-tani.info.hu