Egy szép nyári délután Boribon szamócavadászatra indult. Magával vitte a kosarát is.   Amint ment, mendegélt, egyszer csak megpillantott egy pár piros cipőt. - Kié lehet? Nem tudom, de felveszem. Ahogy tovább sétált, megint talált valamit: egy kék inget. - Kié lehet? Nem tudom, de felveszem. Ballagott, baktatott, s újra talált valamit: egy kerek szalmakalapot. - Kié lehet? Nem tudom, de felveszem. - Piros cipőt már találtam, kék inget is találtam, kerek szalmakalapot is találtam, de szamócát még egy szemet se láttam. Odaért a tó partjára, és leült. Hirtelen meghallotta, hogy valaki sír. - Ez Annipanni hangja! Miért sírsz, Annipanni? - Azért sírok, mert megfürödtem a tóban, és most nem találom a piros cipőmet, a kék ingemet és a kerek szalmakalapomat. - Akkor ne sírj tovább, mert én mindent megtaláltam! - mondta Boribon. - Csak szamócát nem láttam sehol. Hű, hogy örült Annipanni! Gyorsan felöltözött, és így szólt: - Gyere velem, Boribon, én tudom, hol lehet sok-sok szamócát találni. Csudajó helyre vezette Annipanni Boribont! Addig szedték, szedték a szamócát, amíg be nem sötétedett. Akkor elindultak hazafelé. Tele lett szamócával a kosár, a kalap – és a hasuk is! Így végződött a nagy szamóca-vadászat. VISSZA A KEZDŐ OLVASÓK OLDALÁRA>>