Titinek volt egy kis piros daruskocsija. Ezzel járta a várost széltében-hosszában, és lakást keresett. Néha-néha megállt, és megkérdezte a járókelőket. – Nem tetszik tudni véletlenül egy kiadó lakást? A járókelők rövid töprengés után azt válaszolták, hogy nem. Mert egyetlen üres ház sem akadt a környéken. Titi végül a park felé vette az útját. Betolatott két fa közé, és leült egy padra. - Ma éjszaka talán alhatnék itt a parkban – tűnődött hangosan. – Aludhatnék az autómban a fa alatt... Ám ekkor a feje fölött megszólalt egy hang. – Én tudok egy neked való helyet. Titi felpillantott. A hatalmas tölgyfa egyik ágáról szép, kövér galamb nézett vissza rá. – A toronyház teteje üresen áll – közölte a madár. – Köszönöm! – mondta Titi, és levette a sapkáját. – De hol van a toronyház? És te ki vagy? – Gerda vagyok, a gerle – felelte a galamb –, a toronyház pedig itt van a közelben. Látod azt a magas épületet? A tetején van egy torony, a toronyban pedig egy kis szoba. A kis szobában pedig senki nem lakik. Ha elég gyors vagy, rögtön beköltözhetsz. De siess, nehogy elfoglalják! – Köszönöm! – köszönte meg újra Titi, majd beugrott a daruskocsijába, és elhajtott az emeletes ház felé. A bejárat előtt leparkolt, bement az üvegajtón és beszállt a liftbe. Husssss, már repült is fölfelé. Amikor az ajtó kinyílt, az épület legtetején találta magát. A szél szinte lefújta a haját, a kilátástól pedig egyenesen megszédült. De a korláton már ott ült Gerda, a gerle. Még a liftnél is gyorsabban szállt fel, és türelmesen várta Titit. – Gyere! – kiáltotta. – Úgy, végig a korlát mellett. Nézd csak, ott a kis torony bejárata! Be sincs zárva. Menj be nyugodtan! Titi belépett. Ez volt aztán a toronyszoba! Teljesen kerek, körös-körül ablakok. Ráadásul olyan magasan volt, hogy az egész várost be lehetett látni. A szobában volt egy ágy, egy szék és egy szekrény. Na meg egy mosdó a falon. – Gondolod, hogy ide csak úgy be lehet költözni? – kérdezte Titi. – Hát persze – vágta rá Gerda –, hiszen üres. Érezd jól magad a toronyszobában! Majd még jövök.Viszlát! – ezzel Gerda, a gerle visszarepült a parkba. Titi rettentő boldog volt saját kis kuckójával. Egy egész órát azzal töltött, hogy ablakról ablakra járt, és mindig valami újat fedezett fel a városból. Míg meg nem éhezett. – Lemegyek vásárolni – mondta. – A földszinten egy egész sor üzlet van. Láttam, amikor megérkeztem. Ismét beszállt a liftbe. De most nem volt egyedül: egy néni állt ott, hatalmas permetezővel a kezében. Tüzetesen szemügyre vette Titit, majd megszólította. – Te itt laksz? – Igen, asszonyom – felelte udvariasan Titi. – Hol? – kérdezte a nő. – Melyik lakásban? Hányas szám alatt? – Fönt a toronyban – válaszolta a kisfiú. – A toronyszobában? – érdeklődött a néni. – Nocsak, nocsak... – és rideg tekintetével végigmérte a kisfiút. Titi attól félt, mindjárt azt kérdezi: van engedélyed? Bérled a szobát? De szerencsére a lift gyorsan leért a földszintre, mielőtt a néni tovább kérdezősködhetett volna. Titi sietősen kilépett az üvegajtón, és szélsebesen elrobogott a boltok felé. Vett magának kenyeret, tejet és néhány almát. – Azt hiszem, másra nincs is szükségem – állapította meg. – Vagyis de! Egy izgalmas képregényt is akartam venni. Így hát bement a könyvesboltba. Kedves, idős bácsi állt a pult mögött. Miközben Titi a képregény kiválasztásával foglalatoskodott, az idős úr megszólította: – Itt laksz a házban? – Igen, fönt a toronyban – felelte Titi –, most költöztem be. – Hát akkor nagy szerencséd van! Megismerkedtél már a lakókkal? – Nem – válaszolta a kisfiú –, vagyis... valakivel mégis. A liftben, egy permetezős nénivel. – Te jó ég! A permetezőssel? Az csak Patyolatné lehetett. Merre ment? – Azt nem tudom – felelte Titi. – A földszintig együtt jöttünk, de a néni mintha még lejjebb ment volna... már ha ez egyáltalán lehetséges.Talán a pincébe? – Oda hát! Figyelj csak rám, kisfiú – szólt az eladó –, én Penna bácsi vagyok. Téged hogy hívnak? – Titinek. – Jól van, Titi. Akkor most légy szíves, menj le a pincébe. Az első zöld ajtó a lépcsőházban, aztán le a lépcsőn. – És mit csináljak ott? – rémült meg Titi. – Hallgass ide! Patyolat néni egész nap ott spriccel a permetezőjével. Mindenütt legyeket, szúnyogokat, molylepkéket irt... érted már? De a pincében lakik Zsazsa... – Ki az a Zsazsa? – kérdezte Titi. – Egy barátom – válaszolta Penna bácsi –, Zsazsa, a csótány. – Csótááány!? – hökkent meg Titi, de Penna bácsi már tolta is a kijárat felé. – Eredj már, különben Zsazsát is halálra spricceli! Titi kiszaladt a boltból, berontott a lépcsőházba, és a zöld ajtón át lerohant a pincébe. A szúrós, kellemetlen szag rögtön megcsapta az orrát. A rovarirtó szaga. Egy óriási, sötét teremben találta magát, ahol száraz és fullasztó volt a levegő. Csak a központi fűtés kazánja állt benne, egyébként üresen tátongott, és minden bűzlött a rovarirtótól. Titi először is kinyitotta az ablakot, aztán megpróbálta megtalálni a bácsi barátját, a csótányt... – Hogy lehet valakinek egy csótány a barátja? – tűnődött a kisfiú, miközben elkiáltotta magát: – Zsazsaaa!!! Semmi válasz. Lépésről lépésre átvizsgálta a pincét, minden zugot végigjárt, míg végül az egyik sarokban megpillantott valamit. Ő volt az, Zsazsa, a csótány. A hátán feküdt, lábacskái az égnek meredtek. Már nem élt. – Szegény Zsazsa... – sóhajtotta Titi, majd felvette a kis állatot, és letette a nyitott pinceablak alá, aztán visszament Penna bácsihoz. – Túl későn érkeztem, meghalt. – Nem mintha nagy rajongója lennék a csótányoknak úgy általában – szomorkodott a bácsi –, de tudod, ez nagyon különleges állatka volt: rendkívül kedves és intelligens. Azt mondod, meghalt? A rovarirtó ölte meg, természetesen. Ez a Patyolatné a spriccelőjével egyszer még kiirtja az összes élőlényt a környéken. Mást se csinál, már ha éppen nem a padlót vikszeli, vagy a bútorokat fényezi. Túlságosan pedáns, tudod, és túlzottan rendszerető. Semmi se lehet neki elég tiszta, mindennek ragyognia kell. A tiszta sem elég tiszta, csak ha patyolattiszta. Azt hiszem, erről kapta a nevét is. De köszönet a fáradozásodért, fiam, gyere be hozzám máskor is! Titi éppen a lift felé tartott, amikor eszébe jutott, hogy az almás zacskót lent felejtette a pincében.Visszaszaladt érte, de amikor felfelé indult, vékony, zavarodott hangocska ütötte meg a fülét: – De szívesen ennék egy kis almahéjat! Titi meglepődve fordult vissza. Ott, a pinceablakban üldögélt Zsazsa, a csótány, lábait lógázva, a korábbiakhoz képest egész virgoncan. – Elájultam – közölte. – De már jobban érzem magam. Ugye nem jön vissza az a nő a rettenetes permetezőjével? – Nem tudom – válaszolta Titi –, de szerintem jobban tennéd, ha velem jönnél a toronyszobámba. Ott nem zavar senki. És mostantól megkaphatod az összes almahéjat. Titi óvatosan felemelte Zsazsát, és betette az almák közé a zacskóba. Lefekvéskor boldogan nyújtózkodott új ágyában. – Van hol laknom – gondolta magában –, és már két barátot is szereztem. Nem, hármat: Gerdát, Penna bácsit és Zsazsát. – Kényelmesen fekszel, Zsazsa? – kérdezte. Zsazsa egy vattával kitömött gyufásdobozban heverészett. – Remekül! – válaszolta vékony kis csótányhangján. – Akkor viszlát holnapig! – dünnyögte Titi, és álomba merült.