Burián Ágnes élete bizony egyáltalán nem könnyű. Hiába készült, nem vették fel az egyetemre, ami bizony azt jelenti, hogy dolgoznia kell. Ráadásul nem is azért, mert annyira nagyon szegények lennének, hanem mert azt úgy kell. Hiszen a munkásosztály tagjának lenni bizony kötelességgel jár. A könyvet először 1962-ben adták ki. Akkor még volt egy ilyen munkásosztály nevű dolog, amibe mindenki beletartozott, csak volt, aki tényleg. Buriánék Csillaghegyen élnek, ami – a könyv tanúsága szerint is – akkoriban még nem volt felkapott, hanem inkább egy vidéki kisvárosra, de lehet, hogy egy falura hasonlított inkább. Telefon a szomszédban. Nem ám minden lakásban egy vezetékes meg öt mobil.   Nekem annyira nem meglepő, hiszen az én gyerekkoromban sem volt annyira magától értetődő, hogy mindenkinek telefonja van. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem értették anyámék, hogy miért kell a szomszéd házba telefonálni. De mindegy is a telefonok eloszlása, mert úgyse rohan senki.   Szóval. Megtörtént az elképzelhetetlen, Ágnest – tényleg hatalmas igyekezete mellett – nem vették fel. Szülei ugyan sajnálják, de az élet nem áll meg: szegény lány számára először derül ki, hogy bizony a világot pont nem érdekli, hogy vele mi van. De melyik 18-20 éves ember gondolja, hogy nem körülötte forog a világ? Nyilván semelyik, és persze, hogy azért mert anyáék világa meg úgyis körülöttük pörög. Annyira jó ilyen végtelen naivitásról olvasni. Ágnes ugyanis – hiába budapesti – gyakorlatilag egy vidéki környezetből kénytelen a zord pesti nővérképzőbe költözni. Bentlakásos iskola, heti kimenőkkel. Pont, mint egy hosszúra nyúlt, viselkedés-javító nyári tábor. Belegondolni is borzalom.   Főhősünknek viszont egyáltalán nem, mert valahogy ez benne van a korszellemben. Naná, hogy a tesója meg éppen elégedett az életével és esküvőre készül, mintegy igazi ellenpont, hogy legyen mihez hasonlítania magát. Sőt. Ágnes jó pár barátnője már a házasságra készül, és nem mert túl korán értek meg, hanem mert ez olyan természetes volt. Sőt a barátjáék meg a belvárosban élnek, nem rosszul. Minden momentum önsajnálatért kiált.   Szóval. Beköltözik, szépreményű barátja nagyjából lekopik, és sok-sok budapesti lánnyal osztozik a megpróbáltatásokon. Sznob, naiv és görcsös, mint minden korabeli, 20 éves csitri. Közben persze pillanatok alatt képes érett nőként gondolkodni, annak ellenére, hogy ezt nem mindig teszi meg. De aztán egyre sűrűbben.   Imádom Budapestet. Ugyan felismerhető minden helyszín, csak nem annyira rohanós-sietős, mint mostanában. Persze mindenkinek dolga van, csak annyira nem idegeskedik senki. A nyugalom persze nem csak a város, hanem az írónő érdeme is. Nem tudnám róla elképzelni, hogy neurotikusan, cigivel a kezében fel-alá járkál. Jó el tudnám, de az majdnem olyan, mintha az ember a szüleit képzeli el szex közben. Grrr. Bocsánat. Tehát az írónő nyugalma és kiegyensúlyozott világnézete és derűje a könyv minden során átszűrődik. Nem hiszem, hogy bármit írnék még róla, sikerülne közelebb kerülni a könyv lényegéhez, mert szerintem ez a könyv mindenkinek mást mond. Ha napi 25 óra munka mellett olvastam volna, gondolom nekem is. Ami egyértelművé teszi, hogy még legalább egyszer el fogom olvasni. Forrás: ekultura.hu