I.
A konferenciára invitáló meghívón szereplő digitalizált Disney-Hamupipőke akár karakterisztikus is lehetne a gyermekirodalom primér szövegeit és a gyermekirodalom elméleti hátterét tekintve: a populáris, sikerreceptek szerint gyártott gyerekkönyvek uralta gyerekkönyvpiac mögött ugyanis a legkevésbé sem található valamiféle elméleti alap, kritikai recepció; hiányukat érzelmes, tetszetős, (néhol) semmitmondó könyvekről szóló érzelmes, tetszetős, (többnyire) semmitmondó szövegek töltik be. Egy bizonyos gyermeki nézőpontot imitáló, tragizáló, mi több: infantilizáló kritikai attitűd fémjelzi mindmáig a magyar gyermekirodalomról szóló reprezentatív beszédmódot, mely éppen kódoltsága következtében nem képes gyakorolni kényes, ugyanakkor megkerülhetetlen feladatát: a kritikát. Úgy tűnik, a magyar gyermekirodalom kapcsán perszisztálnak bizonyos jelenségek: az összes eddigi gyermekirodalommal kapcsolatos vita, kerekasztal, szimpózium a hiányosságok sajnálkozással teli felsorolásával zárult. Mindig ugyanazon feltételek hiányoztak: elsősorban és legfontosabban nincsen elég jó gyerekkönyv a piacon, nincsenek felelős gyermekkönyvkiadók, nincsen kritikai viszonyulás, „nem veszik komolyan” a gyermekirodalmat, „felnőtt” írók nem írnak a gyerekeknek, stb.
A gyermekirodalom irodalomként való elfogadtatásához elsősorban legitim és aktív kutatómunkára, pontosabban intézményesített kutatómunkára, projektekre – és ezek eredményeképpen társadalmi figyelemre lenne szükség. Formálisan jelen van ugyan néhány szervezet Magyarországon is, de pl. az IBBY tevékenysége még az ún. szakmabelieknek, gyermekkönyvkiadásban érintetteknek is követhetetlen, kimerülni látszik az évenkénti díjak odaítélésében, az Írószövetség Gyermekirodalmi Szakosztályának pedig – számottevő taglétszáma ellenére – a létezése sem köztudott, nem hogy az, mi a feladata. Az intézményesülésnek természetesen megvannak a maga hátrányai is, ám az eddigi tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy a helyi, alapítványi vagy a lapkiadás, folyóirat-kiadás szintjén történő kezdeményezések a gyermekirodalom helyzetének javítására valamennyien csődöt mondtak, azaz csak lokálisan értékelhető, szegmentális eredményeket értek el. Az újságosstandok kínálatából legfeljebb csak a Csodaceruza értékelhető, amennyiben kapható, de az sem pótolhatja a legnagyobb gyermeklapot: a Kincskereső közismerten éppen magánalapítványi támogatással asszisztálva halódik, ha úgy tetszik, olvashatatlan. A frankfurti Gyermek- és Ifjúsági Irodalomkutató Intézet éves almanachjaiban rendszeresen kiemelt szerepet kap egy-egy nemzet gyermekirodalma, ill. kutatóinak gyermekirodalom-elméleti munkássága – mindeddig bármilyen magyar vonatkozású elemzés, értékelés nélkül, mintha magyar gyermekirodalom-elmélet nem is létezne. E megállapítás azonban sokkal inkább saját irodalmárainkat, kultúrpolitikánkat minősíti, mintsem a németországi kutatóintézet munkáját. De ha fellapozzuk a Bettina Kümmerling-Meibauer által kiadott Gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusai című lexikont1, olybá tűnhet az inter- és multikulturális boom kellős közepén, a nemzetközi viszonylatok iránt érdeklődő olvasónak, hogy a magyar gyerekirodalom nem is létezik. A kétkötetes mű tanúsága szerint – nem túlzok – van Móricz és Molnár, persze Balázs Béla, és Szecskó Tamás mint illusztrátor. De hát így szoktunk panaszkodni a felnőtt magyar irodalom világirodalmi szintű jelenléte miatt is, ne csodálkozzunk, hogy gyerekirodalomból még annyi sem ismert. A hiány ugyanakkor ellentétes irányban is működik, azaz a magyar gyermekirodalom-kutatás a mai napig adós komoly, tudományosan értékelhető elméleti munkákkal, amelyek túlmutatnának az ’50-es, ’60-as évek kronologikus szempontú felsorolásain. Ezek híján legalább a kurrens elméleti munkák fordításai léteznének. A legújabb német nyelvű szakirodalmat hazai irodalmáraink legfeljebb csak recenziókból ismerik-ismertetik, de nem hasznosítják azok elméleti meggondolásait: Emer O` Sullivan összehasonlító gyermekirodalom-elméletét2, vagy a szintén megkerülhetetlen Hans-Heino Ewers könyvét, mely a gyermekirodalom rendszerelméletét alapozza meg3.
E két alapmű a multikulturalitásra, a globalitásra, az irodalmi művek egyetemes értékeire, az irodalmiság szigorú ismérveire helyezi a hangsúlyt. O’ Sullivan elsősorban a nemzetközi gyermekirodalom fordításának, fordíthatóságának problémáiról beszél.4 Ewers többek között Gerard Genette paratextualitás-elméletének, Wolfgang Iser, ill. Jürgen Link olvasócentrikus megközelítésének, Michel Foucault szerző-fogalmának bevonásával teremti meg a gyermekirodalomról szóló legitim, fogalmi tisztázottságú diskurzust.5 Ignoranciájuk a hazai gyermekirodalom-elmélet tudománytalanságát erősíti.
A magyar gyermekirodalom-kutatás zárt körben retardált, még mindig saját nemzeti identitását igyekszik meghatározni, többnyire a kiemelkedőnek tartott alkotások leltározásával. Nem feltétlenül jelenik meg követelményként a státuszban lévő kutatókkal szemben, hogy saját, önálló elméleti beszédmódot, rendszert dolgozzanak ki, de a nemzetközi fórumokon, kommunikációban használt legújabb beszédmódok, szemléletek, elméleti eredmények ismerete és használata már elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi rangot teremtsenek a magyar gyermekirodalomnak. Ez azért volna fontos, hogy a gyermekirodalom a hazai irodalmárok, kritikusok, és a szélesebb olvasóközönség előtt is legitimálódjon. És hogy a határokon túli kutatócsoportok és intézmények is számon tarthassák a hazai gyermekirodalmi történéseket. Az elméleti diskurzus – nem kell bizonygatni – még fordításszinten sincs jelen, ennek teljes hiánya pedig nemcsak az adott könyvkorpusz irodalmi értékeit kérdőjelezheti meg, hanem az egész gyermekirodalommal való foglalkozást esetlegessé teszi.6
A gyermekirodalmi művek recepciójában optimális esetben bekövetkező szemléletváltás lehet a több évtizede körbenjáró, egymásra mutogató, okokat kereső és eredménytelen viták lezárása. Akár szigorú rendszerként építkező, akár adott szempontokat centrálissá tevő elméleti munkák jönnek létre, mindenképpen felzárkózást jelentenének a jelenlegi nemzetközi mezőnyhöz és térhódítást a magyar kultúra területén belül. Mindenképpen üdvözlendő, hogy az idén többek között egy ún. gyerekszerző, Janikovszky Éva is Kossuth-díjat kapott, és a tavaly díjazott Méhes Györgynek is jelentős gyermekirodalmi munkássága van – más kérdés, hogy az állami díjazások menthetetlenül a mindenkori politikai játszmák kontextusában is interpretálhatók. De talán azt is megérhetjük egyszer, hogy gyermekkönyvszerző nálunk is komolyan vétetik, sőt egyenrangúvá válik „felnőtt” kollégájával, mint ahogyan pl. az osztrák Praesent 2001–2002-es irodalmi évkönyvében a klasszikus Johann Nestroy és a mai osztrák irodalom élő klasszikusa, Elfriede Jelinek mellett Christine Nöstlinger ugyanolyan „értékű” helyet kapott – tanulmány szinten7. Ha volna magyarul hasznos irodalmi évkönyv, akkor benne a regényirodalom jelenlétét nemcsak Esterházy Péter, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Sándor Iván, Závada Pál neve jelezné, hanem a műfajkorlátozást megszűntetve közéjük tartoznának a meseregényírók is: Böszörményi Gyula, Darvasi László, Lugosi Viktória és Szijj Ferenc.
A magyar gyermekirodalom lemaradottsága/értékválsága nemcsak az elméleti munkák hiányából, hanem a primér szövegek egysíkúságából is eredeztethető. Gyermekirodalom és meseiség kérdése evidens módon két különböző terület, de a jelenkori magyar gyermekirodalomban összefonódni látszik e kettő, ugyanis az egyik alapvető probléma éppen a gyermekirodalmi művek differenciálatlansága, azaz a gyermekirodalmi művek tematikai beszűkültsége. A svéd gyermekversek kapcsán elhíresült „sóderparti” típusú kibeszélős próza, tele társadalmi, szociális, családi problémahelyzetekkel (elvált szülők, elidegenedés, a gyerektársadalomba illeszkedés mellett legújabban már kábítószerek, testi szerelem, fogyatékosok stb. is) csak egy adott generációt, pontosabban annak is csak egy rétegét, csoportját szólítja meg; azaz a gyermekirodalom közvetítői által szankcionált és így intenzíven reklámozott könyvkorpusz szinte teljes egészében megegyezik az újabban megjelent gyermekirodalmi művek halmazával. A magyar könyvpiacon jelenlévő ún. realisztikus gyermekprózák nagyobb hányada fordítás, és csak ritkán jó fordítás. Ráadásul többnyire xy és yz díjakkal kitüntetettek, ami bizonyosan nem jelent egyben minőségi garanciát. O’Sullivan könyve azért jelentős, mert benne éppen a fordítások erejére, ill. veszélyeire hívja fel a figyelmet; elméleti következtetéseit gyakorlatban alkalmazni ismét csak a gyermekkönyvkiadók szaklektorainak felelőssége lenne (ha egyáltalán vannak képzett szakemberek adott kiadóknál). A kellő érzékenységgel megírt gyerektörténetek mellett azonban érzelgős lektűrök néha tükörfordításban, gyakrabban azonban eladhatóbbá „föltupírozva” vezetik a gyermekkönyvek eladási listáit. Ezzel szemben neves és rangos szerzők műveit csak elvétve lehet magyarul is olvasni: van ugyan Rushdie- és Sepúlveda-fordítás, de nincsen pl. Mirjam Pressler, Otfried Preußler, Erwin Moser, Janosch képeskönyveiről nem is beszélve. Az Animus Kiadó Andersen-díjasok sorozata sem segítség e tekintetben, mert többnyire már ismert nevek új művei kerülnek kiadásra. Díjat persze fontos megkapni, de utána a szlogen védelme alatt a szerzőtől bármit ki lehet adni. Akár újra, anélkül, hogy utalnánk az első magyar kiadásra, mint ahogyan az történt pl. Katherine Paterson A Nagy Gilly Hopkins című könyvével, mely 1986-ban már olvasható volt a Móra Könyvkiadó gondozásában. Talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de minden könyvnek van története, s a gyermekirodalomnak is van filológiája. Vagy legalábbis jó volna, ha lenne. Fals történetet ír pl. a Presskontakt Bt. által kiadott Az anyu én vagyok című 2002-es Nógrádi Gábor-könyv borítójának reklámszövege, miszerint a könyv „A világ legjobb gyerekkönyvei közé választott PetePite párja.” Az új könyvet – függetlenül minőségétől – a régi minősítésével árusítják. De ezek után mit kezdjen a naiv vagy netán éppen ravasz vásárló azzal a kijelentéssel – ugyancsak a külső borítón olvasható –, hogy Az anyu én vagyok című könyvet Nógrádi Gábor a gyerekolvasók kérésére írta? Hogy mi és milyen design-nal kerül a borítóra, s ez miféle olvasói elváráshorizontot teremt, miféle többletjelentéssel ruházódik fel a könyv – legtöbb esetben pusztán a reklám céljából –, arra kitűnő elemzéseket olvashatunk Ewers említett könyvében.
Újból reneszánszukat élik a pöttyös, csíkos, és hasonló jellegű könyvek, nagyobbrészt újrakiadásról van szó, a legtöbb esetben megint csak – és határozottan elítélendő módon – bármiféle filológiai adatolás nélkül. Mellettük a Harry Potter könyvek sikere kapcsán megjelenő fantasztikus történetek, fantasy-regények abszolút nyereséget biztosítanak kiadóiknak. Általában jellemző a magyarországi gyermekkönyvkiadásra, hogy e felsorolt könyvtípusok valamelyikét, ill. mindegyikét helyezik előtérbe, ezért aztán nincs is ma Magyarországon olyan kiadó, amelynek a neve – a német Thienemann, a Beltz und Gelberg vagy a magyarországi „felnőtt” Magvető, Jelenkor stb. kiadókhoz hasonlóan – garanciát jelentene a kiadott gyermekkönyvek minőségét illetően, amely kellő tőkével és piaccal rendelkezne és vállalná a tematikailag friss gyermekirodalmi munkák kiadását, azaz a valóban új, izgalmas külföldi műveket jelentetné meg, és közben persze nem feledkezne meg új magyar szerzők munkáinak kiadásáról sem. Az eddig lezajlott gyermekirodalom-viták tanulsága azonban mindenképpen az, hogy teljesen felesleges a kiadók felelősségét újból és újból hangsúlyozni. Ewers átfogó munkája a gyermekirodalmat kommunikációs rendszernek tekintve a közvetítők felelősségét hangsúlyozza, hiszen a kiadók, könyvtárosok, pedagógusok, szülők ún. második közvetítőként szerepelnek: szelekcióval, átírással, átdolgozással a szerző által kommunikált üzenetet meg is változtathatják.8 Ewers a Genette-i paratextuális jelrendszer adaptálásával világít rá a gyermekirodalmi kommunikációban lévő feszültségekre és eltolódásokra, melyeket a textuális/paratextuális diskrepancia okoz.9
A gyermekirodalmi műveknek – kénytelen-kelletlen – meg kell szólítaniuk a közvetítő felnőttet is. Ebből következően rendelkezik adott mű kettős kódolással: van, ami a „közvetítői” státuszban lévőnek szól (lásd a díjak problémáját), van, ami a gyereknek (a színes borító). E helyzettel élni és visszaélni is lehet: a gyerekek – felnőtteken keresztüli – szabad könyvválasztását a kiadók manipulálhatják. De amíg nem alakul ki egy erős, szakmailag képzett és hitelesnek elismert, határozott állásfoglalásra, kritikai megnyilvánulásokra is képes gyermekirodalmi recepció, addig a kiadók egyedüli és elsődleges szempontja az eladhatóság marad. A felsorolt hiányok azért súlyosak, mert az utóbbi években olyan szerzők lettek gyermekirodalom-szerzők, akik már más elméleti konzekvenciákkal rendelkező életművel rendelkeznek. Darvasi László, Háy János, Szijj Ferenc könyveiről lehet, de már nem érdemes azon a nyelven beszélni, amelyet a reprezentatívnak feltüntetett/kitüntetett gyermekirodalmi kritika használ. Itt nem csupán egyéni értelmezői különbözőségek vetődnek fel, mert megfigyelhető végre egy elméletibb, képzettebb beszédmód iránti igény az elmúlt évek folyóiratainak gyermekirodalom felé történő nyitásában (Alföld, Forrás, Jelenkor, Korunk, Tiszatáj, Új Forrás stb.). De általános szinten is be kell következnie egy nézőpontbeli paradigmaváltásnak a gyermekirodalom tárgykörében, ha egyetemi/egyetemes érvényességgel kívánja önmagát definiálni. Az eddigi klasszikus-modern ellentétpárra hajazó gyermekirodalmi beszédmód, ha nem lép komoly dialógusra a nemzetközi elméleti kutatásokkal, továbbra is kénytelen lesz szülőknek, pedagógusoknak címezni munkáját. De ahogy elméleti alapozottság nélkül nem lehet érvényes kritikai kijelentést tenni a mai magyar irodalomról, úgy nem lehet a mai magyar gyermekirodalomról sem.
Röviden szólva: a nagy kritikai beszédmódokban érvényesült a rendszerváltó igény, a gyermekirodalom területén még – anakronisztikus módon – a régi konzervációja folyik. A rendszerváltás előtti évtizedek ideologikus irodalomolvasatait a kritika „nagyban” ellentételezte már, de ha az egész magyar irodalomtörténetre tehető újraolvasási ajánlat, akkor ezen belül, vagy ezzel párhuzamosan a magyar gyermekirodalom történetének újraolvasását is el kellene végezni. Nem tudom, kit kellene megkérdezni arról, miért nem lehet a magyarországi egyetemi képzésen belül mese- és gyermekirodalmat kutatás mellett hallgatni-oktatni (’tanító- és tanárképző szintre küldött tantárgy’), miközben ugyanez a nyugati egyetemeken legális stúdium és kutatási tárgy (ebben az ügyben végképp nem vagyunk eu-konformak). Ugyanakkor a magyar felsőoktatási törvény egyik kiskapuja az, hogy tanító- és tanárképzőkben tanítható e tantárgy anélkül, hogy annak oktatója tudományos fokozatát mese- vagy gyermekirodalomból szerezte volna. A magyar gyermekirodalom, ahogyan az ma is változatlanul működik, önfelszámoló tendenciákat mutat.
Tovább>
|