A legkarakterisztikusabb a felsorolt művek mindegyikében a heroizmus, a fenséges, a lenyűgöző hiánya: cselekmény, hősformálás és esztétikai kategória szintjén egyaránt. Ezek a könyvek bizonyos fokig kortünetként mellőzik a klasszikus értelemben vett hősiséget, helyette annak akcidenciái kerülnek középpontba vagy éppen ellenpontként a mindennapiság, a hétköznapiság ódája. Másrészt a három könyv mindegyikében felismerhető a diktatúra, a zsarnokság; a használt meseformában, ill. fikcióként való szerepeltetésük az abszurd világában véli értelmezni a kollektív traumákat. Az életritmus és az életfeltételek megváltozása mellett a fikció, a fantázia, a mese mint menekülés, mint működőképes világnézeti, egzisztenciális túlélési lehetőség tételeződik; ebben a világban pedig a megélt történelmi események „kalandként” racionalizálhatók. Végül a társadalomkritika szatirikus, ironikus vagy éppen komikus formában mindhárom könyvben jelen van: Szijjnél a tipologizálásban, Darvasinál néhol nagyon is kimondottan, pl. a szürkeruhások számok és mennyiségek által meghatározott világlátásában, Háynál a családi háttér sarkítottan életszerű ábrázolásában. Mindezek a közös jegyek azonban kevéssé számítanak ahhoz képest, hogy a három mű három egészen különböző világot nyit meg; irodalom és pedagógia viszonyának tengelyén pedig három különböző, egymástól élesen elhatárolható fokozatot képviselnek.
Szijj Szuromberek királyfija dialogizáló viszonyban áll eddig ismert mesevilágunkkal, úgy mese, hogy közben saját műfajiságának, világlátásának és cselekménybonyolításának is folyamatosan görbe tükröt tart. Azt példázza, hogy mai társadalmi és technikai körülményeink között, jelenkori tudásunk birtokában milyen esélyei vannak a mesének, a mese továbbélésének. A mű intellektuális zsenialitása nemcsak a szójátékokban, a meghökkentő találmányok, szereplők invenciójában rejlik, hanem elsősorban abban, ahogyan a gyerekvilágot (a gyerekek által megélt és beszélt világot) mesévé transzformálja. Ha kell egyáltalán bármiféle explicit üzenetet, tanulságot keresni adott gyermekirodalmi mű kapcsán, akkor az ezt igénylő olvasóközönség a mesék hagyományosan ismert etikai értékrendjének konstatálása mellett a humor és a derű személyiségformáló erejét is elkönyvelheti.
A Szuromberek királyfi legnagyobb értéke éppen az, hogy egyáltalán nem akar korszerű és valóságban gyökerező lenni, nem akar szociológiai és/vagy pszichológiai problémákkal szembesíteni, nem akar semmire sem megtanítani, hanem a felszabadult, klasszikus mesemondás, mesélés, a csodás mesék hagyományát eleveníti fel, pontosabban ezek „új hagyományát” teremti meg, mintát ad arra, milyen egy ízig-vérig mai mese. Emellett/ezzel együtt azt is bebizonyítja, hogy lehet a nyelvet játékba hozva klasszikus értékekkel bíró világot létrehozni. Úgy tradicionálisan hős-mese ez, hogy közben a hősmesék minden egyes kliséjét és sémáját újraírja vagy újrarendezi. Néhány groteszk politikai motívumra, embertípus-paródiára ráismerhet a felnőtt olvasó, de Szijj meséje nemcsak hogy nem pedagogizál, hanem az allegorikus olvasatok lehetőségét is kizárja. Ilyen értelemben Szijj Ferenc könyve a jó gyermekirodalmi művek iskolapéldája, hiszen saját meseiségén, (gyermek)irodalmiságán túl semmi másról nem szól, a trendnek megfelelő irodalmi szövegértés, -értelmezés helyett/mellett a szöveg élvezetének lehetőségét is megteremti. Ennek oka pedig nem az elképzelt gyerekolvasó értelmi és érzelmi igényeihez, nevelendőségéből adódó szubordonális státuszához való alkalmazkodásban van, hanem éppen ellenkezőleg: az egyenrangú félként, egyenrangú kommunikációs partnerként tekintett gyerekolvasó tételezése hozza létre a többszintű, minden korosztály számára élvezhető szöveget. Fabula docet: a gyermekiség szubsztanciális vonása nem a hiány, a fogyatékosság, és nem is teleologikusan meghatározott, nem a tanítandóság, hanem a sajátos világlátás: izgalmas, érdekes, fantasztikus világ a gyerekeké.
A Trapitit Darvasi László bevallottan gyerekeknek írta: egy eddig ismeretlen Darvasi-hang mesél a szeretet erejéről, a zsarnokságról és annak legyőzésének módozatairól. S bár autonóm mesevilágot épít, benne a tanítói szándék – a humanitás, az életöröm, az összefogás, a szeretet erejéről szóló példázatszerű eseménymozzanatok integrálásával – nem, vagy alig leplezett. A jelenkori gyerekek világképét, életfelfogását, információszerzési forrásait, játéklehetőségeit, olvasási szokásait figyelembe véve mese és valóság, fantázia és szigorú tudományosság polaritásának tisztázása létmeghatározó érvényességű lehet. Létezik a gyerekkönyveknek, szűkebben a meseregényeknek egy nagyon kiterjedt köre, amelyek valamiféle felvilágosító funkciót vállalva, valóság és mese viszonyát tematizálják.
A mesevilág fizikai megközelítésének, bejárásának lehetősége eredményezheti a mesevilág felértékelődését is, de ellenhatásként is működhet, azaz a pontos földrajzi és fizikai koordináták közé szorított vagy a paródiaként, önmaga karikatúrájaként megjelenített mesevilág éppen legfontosabb karakterisztikumát, a különösségét, a titokzatosságát, a ki- és megismerhetetlenségét veszíti el. Ebben a vonatkozásban mindenképpen üdvözlendő Szijj és Darvasi mesekönyve, hiszen mindkettő egy reflektálatlan, zárt és távoli mesevilágot nyit meg az olvasók számára. (A Trapiti tartalmaz ugyan egy a Piroska és a farkas továbbmeséléséről szóló metamesei fejezetet, de ez nem a mesevilág létmóduszát tematizálja, hanem sokkal inkább a játék, ill. a mese a mesében séma alapján értelmezhető.) A Trapiti Kavicsvára és Főfővárosa egyaránt szomszédos a boszorkányok, a manók, a sárkányok földjével és a lyukas zoknisok meg a kalaposok országával: ez a mesevilág és annak lakói olyan valóságszerű attribútumokkal rendelkeznek, amelyek a ráismerés örömén túl nagyon is hétköznapi, gyakorlati szituációkkal, történésekkel, elvekkel szembesítenek. A több cselekmény- és értelmezői síkot is megnyitó szövegnek legnagyobb (és legvonzóbb) részét a kaland és a Trapiti kilétének nyomozása teszi ki, tele megfejtendő rejtélyekkel, titkokkal, ármánykodó boszorkányokkal, varázserejű fakanalakkal.
Ami a könyv feltétel nélküli igenlését megkérdőjelezi, az a diktatúrák előretörésének, működésének, ideológiájának explicit természetrajza, a mindennapok, a kicsi, hétköznapi örömök banális dicsérete, valamint a történelmi, társadalmi és szociológiai megállapítások tanulságszerű szerepeltetése. Az erkölcsnemesítő, világjobbító, nevelői szándék nem kifogásolható abban az esetben, ha adott szöveg egészére jellemző, vagyis ha a történetből, annak végkifejletéből olvasható ki valamiféle etikai érvényű következtetés (hiszen a hagyományos mesék valamennyien „a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését” elv alapján szerveződnek), ám a szuggerált allegorikus olvasat, a tételszerű megfogalmazások újra felvetik pedagógiai szándék és irodalmiság viszonyának kérdését. Ebben az olvasatban a trapitizés nagyszerűen kitalált mozzanata több, mint jókedvre derítő, mulatságos (gyerek)cselekvés, mert a gyermeki rácsodálkozás a tisztaság szinonímájaként egyedüli védekezési lehetőség a beszürkülés, az elnyomás ellen, egyáltalán egyedüli lehetősége a túlélésnek és emellett a mesébe kerülésnek, a mesevilág megélésének kizárólagos módozata.
A felnőtt olvasó trapitizése ugyanakkor kevesebb is, mint a gyerekeké, hiszen éppen a gyerekség szubsztanciális jellemzője ellenében működik bármiféle külsődleges olvasat; a trapitizés fenomenológiája kizárja az aktuson túlmutató interpretációs lehetőségeket. Darvasi László Trapitije azért nem mindenben szellemi rokona Szijj Ferenc Szuromberek királyfijának, mert Darvasinál az olvasó számára az allegorikus olvasatok nemcsak lehetőségként vannak jelen, hanem kötelező érvénnyel elő is vannak írva a szövegben. Az eddigi eladási adatok tükrében a Trapiti sikerkönyv: a (szerzőre nagyon is jellemző) mesélőkedv feltámadása, a fordulatos cselekményszövés, a színes anekdoták sokasága működőképes gyerekkönyvvé avatja a meseregényt.
Háy János meseábécéje (ez a szerző műfajmegjelölése) az ún. alkalmazott mese legtipikusabb példája. A mese legszigorúbb műfaji behatárolásának értelmében, ill. a Max Lüthi által meghatározóként definiált egydimenzionalitás15 értelmében nem is mese, sokkal inkább fantasztikus gyerektörténet. Vagy még az sem, hiszen az álombeli történések, bármilyen fantasztikusak, mégis a leghétköznapibbak. Az Alfabétában nincs meg a lehetőség a mese vagy (csupán) álom kérdésfelvetésre, a szöveg minden esetben egyértelmű. (Misi bácsi szerepeltetése, akit nem csak álmodik (?) a kisfiú, önmagában nem elegendő egy valóság-fikció játék beindításához.)
Peti kerettörténete kalandregényként sem működik, hiszen a kezdeti titokzatos, rejtélyes összeesküvésről kiderül, hogy semmi titok nincsen benne, hogy nagyon is banális: „erről van csak szó. Nem titkos kereskedelemről, fegyverüzletekről, terroristaakciókról? Ez a megoldás?” (101.) Ebben a kontextusban a cím is csupán vevőcsalogató szójáték, az Alfabéta nevű terrorista meg sem jelenik, a ún. rablók pedig (akik „valaha mind emberek voltak, de most állatgúnyát hordanak”, 6.) semmiféle rablós tulajdonsággal nem rendelkeznek. A kerettörténet beindításához szükséges konfliktus éppen olyan hiteltelen és funkciótlan, mint a negyvennégy lakás negyvennégy lakójának egyedi fellépése. Az egyes betűkről, ill. azok őrzőiről szóló történetek abszolút esetlegesek, a párbeszédpanelek varázstalanok és néhány oldal után már rutinszerűek, az adott betűk elrejtéséről szóló ötletek erőltetettek, kínosan idétlenek. (Így lesz pl. az A betű szék, az Á imazsámoly, a B fotel, a Cs kuckó, a Dz jegyárusítópult stb.) A már meglévő grafikához és adott témához alkalmazkodva jó szöveget írni nagy kihívás. Háy János könyve azonban a gyermeki logika és gyermekbeszéd imitációjaként is kudarc, még csak ezek paródiájaként sem értelmezhető, mert a cselekmény fővonala és a főhős kora kizárja a parodisztikus olvasat lehetőségét – legalábbis a gyerekolvasó számára. Lehetne értékelni a nyelvi leleményességet, a használt nyelv frissességét, humorát, ez viszont nem egyenletes, és főként nincsen célközönsége.
A „ne gügyögjünk a gyerekeknek” elv betartása nem jelenti a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció”-szerű kifejezések integrálását és „a tűz dzsigolója”-jellegű szóviccek szerepeltetését. Vagyis az olvasni tanuló vagy olvasni éppen tudó gyerekeknek szánt könyv éppen ezt a korosztályt nem szólítja meg, mert elidegenítő módon tudálékos és asszociatív a használt nyelv. Háy szövegének humora a legtöbb esetben csak egy felnőttnek, vagy egy felnőtt segítségével dekódolható, ez a felnőttek közti összekacsintás pedig még inkább megnehezíti a gyerekolvasó befogadási folyamatát. Az Alfabéta elfogadó vagy lelkendező megközelítése ugyanakkor a szerző életműve felől nem indokolt, mert a könyv gyerekkönyvként rossz. (Hasonlóan sikertelen ábécés feldolgozások, képes ábécék, Zengő ábécés továbbírások Bezerédj Amália óta folyamatosan jelen vannak a könyvpiacon.) Az alkalmazott gyermekirodalom funkcióval rendelkező mivolta miatt működésképtelen, mert a funkcionalitás prioritása értelemszerűen alárendelt szerepbe kényszeríti adott szövegek egyéb meghatározóit. Már önmagában az exoterikus funkcióknak való megfelelés elfogadása olyan korlátozó, behatároló tényezőként működik, amely az elfogadás pillanatában feltétel nélkül megszünteti adott mű szuverenitását; a pedagógia számára kolonizált művek elvesztik multidimenzionalitásukat.
Referátumom két részét összefoglalva: primer és szekunder szinten egyaránt alapvető problémák vannak a mai magyar gyermekirodalomban. Ezek a problémák azonban nem mai keletűek. Megoldatlanságuk egyfajta befagyasztott gyermekirodalmi recepcióhoz vezet, s ahhoz a nosztalgikus hanghoz, mely a gyermekirodalmi piacon uralkodik. Csak remélni lehet, hogy a gyermekirodalom elméleti szintjén is „megtörik a jég”, s hogy a legújabb meseírók elemzett munkái sem pusztán egyszeri kirándulásokat jelentenek a gyermekirodalomba. Ahhoz azonban, hogy határozott szemléletváltás történjen a gyermekirodalmi művek recepciójában (és ez nem csak a nevelői érték felőli megközelítés általános iskolai és kritikai szintű megszűnését jelenti, hanem a kellemeskedő, mindent elfogadó, és így a kiadói preferenciáknak „aládolgozó” szemlézések mellőzését is), s ahhoz is, hogy meghaladhassuk az eladhatóság és a nosztalgia által diktált gyermekirodalmi kínálatot, nem Hamupipőkét kellene időszerű kérdésekről faggatni, hanem Csipkerózsikát hosszan tartó álmából mihamarabb felébreszteni.
Jegyzetek:
1 Bettina Kümmerling-Meibauer: Klassiker der Kinder- und Jugendliteratur. Ein internationales Lexikon in 2 Bänden, J. B. Metzler Verlag, Stuttgart – Weimar, 1999.
2 Emer O’ Sullivan: Kinderliterarische Komparatistik, Universitätsverlag, Universitätsverlag C. Winter, Heidelberg, 2000.
3 Hans-Heino Ewers: Literatur für Kinder ind Jugendliche. Eine Einfürhung in grundlegende Aspekte des Handlungs- und Symbolsystems Kinder- und Jugendliteratur, Wilhelm Fink Verlag, München, 2000.
4 Különösen izgalmasak O’ Sullivan könyvében az összehasonlító gyermekirodalom-tudomány elméleti fontosságának hangsúlyozása és megteremtése (19–105. p), illetve az Alice Csodaországban (296–378. p.) és a Pinokkió (405–418. p.) különböző korszakokban készült fordításainak kultúratudományos elemzése.
5 Ewers, 2000. 105–111. p., 113–117. p.,147–153. p.
6 Kivételt képez Kiss Judit: Bevezetés a gyermekirodalomba című könyve, mely elméleti megalapozottságú áttekintést nyújt, elsősorban angolszász szakirodalom alapján. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács. 2000.
7 Sabine Fuchs: Autorin in den besten Jahren. In: (Hg. von Michael Ritter): Praesent 2002. Das literarische Geschehen in Österreich von Jänner 2000 bis Juni 2001, Edition Praesens, Wien, 2002. 138-142. p.
8 Ewers, 2000. 93-127. p.
9 Ewers, 2000. 113-117. p.
10 Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi. = Jelenkor, Pécs, 2000.
11 Darvasi László: Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború. Bp., Magvető. 2002.
12 Háy János: Alfabéta és a negyvennégy rabló – meseábécé. Bp., Osiris. 2002.
13 Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók, Bp., Magyar Könyvklub. 2002.
14 Lugossi Viktória: Hümmögő. Bp., Noran. 2002.
15 Lásd Max Lüthi: Das europäische Volksmärchen. Form und Wesen, A. Francke Verlag, Tübingen und Basel, 10. Auflage, 1997. 8–12. p.
|