A könyvről és szerzőjéről már a megjelenés előtt többször olvashatott a hazai közönség, a legtöbb cikk Sendak 2012-ben bekövetkezett halálakor jelent meg. Ezekből kiderül, hogy nem kifejezetten gyerekkönyvíróként definiálta magát, hanem olyan szerzőként, aki az igazat írja meg a gyerekkorról, és nem akarja a gyerekkort  idilli állapotként ábrázolni. Az is több helyen megjelent, hogy a vadakat saját „szörnyűséges” rokonairól mintázta, és az, hogy végül nem lovakként jelentek meg az illusztrációkon, csak annak köszönhető, hogya szerző – saját bevallása szerint – nem tudott lovakat rajzolni.     A történet 40 illusztrált oldalpáron bontakozik ki és a magyar kiadásban mindössze 14 mondatból áll. Már ebből az arányból is jól érzékelhető, hogy egy olyan képeskönyvről van szó, ahol a hangsúly az illusztrációkon van. A narráció képi összetettségéből sokkal többet tudunk meg, mint abból a pár mondatból, amik csak nagyvonalakban hivatottak a történetet elmondani. Sendak képeskönyvében a szavak és a képek együttese alapján tárul fel a főszereplő, Max belső vívódása és belső utazása. A szerző már a második oldalpáron utalást tesz arra, hogy nem valós szörnyekkel találkozik a főhős: a folyosó falán lóg egy szörnyet ábrázoló gyerekrajz, amin a készítő neve is látható. Maxen kívül nem is jelenik meg más valós szereplő a képeken, az anyukájának is csak a hangját halljuk, főztjének illatát érezzük. Ezek a megoldások mind elősegíthetik az azonosulást, hiszen a gyerekek gyakran nem találnak szavakat a bennük munkálkodó, megmagyarázhatatlan érzésekre, a körülmények pontos leírására.  A történeti ív csúcspontján a szavak teljesen átadják helyüket az illusztrációnak és kilépnek a narrációból. A képek fokozatosan kitöltik az oldalakat, azzal egyidejűleg, ahogy Max fantáziája elkezdi kitágítani szobájának valós terét.     Max aznap esti lelkiállapotának előzményeiről nincsenek információink, csak az derül ki számunkra, hogy farkasjelmezt visel és több rosszaságot is elkövet, ráadásul mikor édesanyja rászól, akkor még felesel is, melynek következménye az lesz, hogy vacsora nélkül kell lefeküdnie. A narráció képi síkján látszik, hogy ettől csak még mérgesebb lesz. Ez a kellemetlen érzés és ennek feloldása motiválja belső utazását. Viszont úrrá lenni a belső feszültségen nem könnyű: „Egy óceán is hullámzott ott, és Maxot saját hajója várta, és ő éjjel-nappal hajózott heteken keresztül, majdnem egy kerek esztendőn át, oda, ahol a vadak várnak.” A képeken megjelenik Max hullámzó kedélyállapota az utazás alatt, arcáról leolvashatóak aktuális érzései. Mikor megérkezik a vadakhoz (akik saját érzéseinek képi kivetülései), egy pillanat alatt leuralja őket, királyukká választják, hiszen „ő a legvadabb a vadak között”, itt eléri érzelmi mélypontját. Miután farkasszemet néz saját félelmeivel, hatalmas tombolásba kezd a vadakkal, ahol végül Max új szerepbe helyezkedve és mintegy a feldolgozás állomásait is egyértelműsítve, édesanyja szavait ismétli meg, majd vacsora nélkül küldi el lefeküdni a vadakat. „Ekkor körös-körül, messze-messziről, a világ túlsó feléről finom ínyencségek illata csiklandozta meg az orrát, és úgy döntött, már nem akar tovább a vadak királya lenni.” Visszahajózik saját szobájába, ahol már várja a meleg vacsorája. A záró képen pedig megjelenik a farkasjelmezétől megváló Max, aki azt az üzenetet közvetíti, hogy bármi is történjék, édesanyja feltétel nélkül szeretni fogja. Sendak meséjében a vizuális és verbális narratíva nem választható szét, együtt alkotnak szerves egészet és így lépnek kapcsolatba az olvasóval, mindenféle hamis didaxis, átlátszó értékközvetítés nélkül, bízva az olvasóban. Kelemen Réka Forrás: tiszatajonline.hu