Bárdos József   Illusztráció, giccs, gyermekkönyv-kritika   Európában az utóbbi évtizedek jelentős fejlődést hoztak szöveg és kép, könyv és illusztráció vizsgálata terén. Munkájának első nagy részében Varga Emőke éppen arról beszél, hogy az illusztráció, és különösen a gyermekkönyv-illusztráció ma nemcsak a hagyományos szempontok miatt foglalkoztatja a kutatókat, hanem azért is, mert a gyermekkönyv az intermediális kutatások egyfajta mintaterepévé vált. A kortárs gyermekkönyv-kritika nem egyszerűen szöveg- és képvizsgálattal közelít tárgyához (bár nálunk már ez is jelentős előrelépés volna a jelenlegi helyzethez képest,) hanem, ahogy Thomas Mitchellt idézve írja a szerző, azzal a felismeréssel, hogy „minden médium kevert médium”. És ez különösen igaz arra a területre, ahol az illusztráció jelentősége nemcsak megőrződött, de meg is növekedett a XXI. század elejére. Mint a könyvből kiderül, Nyugat-Európában már a nyolcvanas években általánosan elfogadottá vált az a felfogás, amely szerint illusztráció és szöveg „mediális hibridet” alkot, egyfajta „interferenciális szöveg-kép viszonyt” hoz létre. Arról van szó, hogy a hagyományos felfogással szemben ez a megközelítés a képet nem valamiféle alárendelt kiegészítőnek, a szöveghez képest másodlagos és elhanyagolható mellékletnek tekinti, hanem olyan teljes értékű üzenethordozónak, amely egyfelől a szöveggel való kapcsolatában nyeri csak el teljes jelentését, másfelől magának a szövegnek a jelentése is csak a képekkel való kapcsolatában teljesedik ki. Varga Emőke szomorúan mutat rá, hogy amikor a magyar (gyermek)könyvkritika (ha egyáltalán van ilyen) elhanyagolja az illusztráció vizsgálatát (arra hivatkozva, hogy a kritikus irodalmár, tehát nem kompetens az illusztrációk megítélésére), nemcsak a feladatát nem teljesíti, de egyúttal szándéktalanul is világosan jelzi a magyar tudományosság évtizedes elmaradását az európai élvonaltól. Illusztráció és a szöveg kapcsolatában Varga Emőke a korszerű elméletekre támasz­kodva négy alapvető viszonyt tételez. A metaforikus, a metonimikus, a szinekdotikus és az ironikus viszonyt. Metaforikus viszony a szerző szerint akkor jön létre, ha szöveg és kép viszonya nagyjából kiegyensúlyozott, és az illusztráció arra törekszik, hogy saját (képi) eszközeivel a teljes, az „ideális jelentést” maga is elmondja, mintegy a szöveg képi megfelelője legyen. Így szöveg és kép között egyszerre van azonosság (a jelentésben) és különbség (eszközökben), s a kettő együttese hat a befogadóra.   A metonimikus viszony lényege, hogy az illusztráció a szövegegésznek csak egy bizonyos, rendkívül fontosnak érzett mozzanatát ragadja meg, ebben mutatva fel annak teljességét. Az ilyen illusztráció a szó eredeti értelmében „megvilágít”, miközben szándékosan eltávolodik a szöveg teljességétől. A szinekdotikus illusztráció arról ismerhető fel, hogy csak rész(ek) felmutatására vállalkozik, nem bízik semmiféle teljes, „ideális jelentés” megragadhatóságában, ugyanakkor a részek felsorakoztatásával mégis a szövegegész képi megjelenítője akar lenni. Varga Emőke szerint ez a fajta illusztráció elsősorban a mai gyermekkönyvekre jellemző. Végül a negyedik típusba a szerző azt az esetet sorolja, amikor az illusztráció ironikus viszonyba lép a szöveggel. Nem azonosul annak szemléletmódjával, hanem attól eltávolodva olyan jelentésrétegek feltárására törekszik, amelyek talán első olvasásra nem is tárulnának fel a befogadó előtt. Ezzel más, bizonyos értelemben többletjelentéssel képes felruházni a szöveget. Szegedi Kata egyik gyerekkönyv-illusztrációja (Forrás: http://kritikusvagyok.sfblogs.net) A könyv második része többek között annak bizonyítéka, hogy a szerző által ajánlott korszerű megközelítéssel nagyon is fontos és érvényes dolgokat lehet mondani könyvekről, beleértve a gyermekkönyveket is. Olyan szempontrendszert kínál, amelynek alapján a fércmunkáról egy­értelműen meg lehet állapítani, hogy nem az, aminek mutatni akarja magát. A magyar könyvkiadásnak pedig, különösen a gyermekkönyvek esetében, égetően nagy szüksége volna olyan kritikára, amely megalapozottan, egyértelműen képes elválasztani egymástól az értékest és az értéktelent. Egy ilyen kritikai tevékenységet annál is inkább elvárhatnánk, mert az itt sorakozó könyvelemző tanulmányokból az is kiderül, hogy a rossz, romlott szöveg és a rossz, romlott kép szinte törvényszerűen jár együtt. Persze ami esetleg könnyít a kritikus dolgán, az kétszeresen nagy bajt okoz a gyermek befogadó ízlésének rombolása terén. Az elemző tanulmányok közül érdemes kiemelni Szabó Lőrinc Hörpentő című versének a Kass János formálta leporellójáról szólót. Nemcsak azért, mert mintaszerűen valósítja meg a szöveg-kép együttes vizsgálatát, hanem azért is, mert Kass János láthatóan egyébként is a szerző kedvelt grafikusai közé tartozik. A tanulmánykötet harmadik egysége kifejezetten Az ember tragédiája képi világával, illetve illusztrálhatóságával foglalkozik. Egymás után sorjáznak az izgalmas tanulmányok Budai György, Kondor Béla, Kass János, Bálint Endre és Farkas András Tragédia-illusztrációiról. Ez a sorozat nemcsak azért érdekes, mert a magyar grafika nagyjainak életművébe nyújt – bizonyos mértékig összevethető – bepillantást, hanem azért is, mert sokat elmond arról is, hogy Az ember tragédiája nemcsak a szó, hanem a kép mesterei számára is nem múló izgalmat, örök kihívást jelent. Csak remélni lehet, hogy a szerző folytatja ezt a sorozatot, amely talán egyszer önálló képeskönyvvé kerekedve láthat napvilágot. Buday György illusztrációja Az ember tragédiája egyik jelenetéhez (Forrás: http://www.sk-szeged.hu) Varga Emőke a kép felől közelít a könyvhöz, beleértve a gyermekkönyveket is, és ez azért jó, mert szakértőként hívja fel a figyelmet arra, hogy gyermek és könyv viszonyában a képpel való kapcsolatteremtés az első önálló lépés. A gyatra képanyag, az olcsó giccs tehát nemcsak a képtől (a képzőművészetektől), de a szótól (a könyvtől) is könnyen és véglegesen eltávolíthatja a leendő felnőttet. Szakemberek nevelésére volna tehát szükség, és nemcsak a könyvkiadóktól volna elvárható, hogy igényesebben és értékközpontúbban nyúljanak az illusztrált könyv létrehozásának problematikájához, hanem a pedagógusképző intézményeknek is sokkal többet kellene tenniük azért, hogy a jövő tanítói és tanárai képesek legyenek tájékozódni az intermedialitás korának világában. Varga Emőke könyve jó szívvel ajánlható mindenkinek, aki könyvekkel foglalkozik. Legfőképpen jelenlegi és leendő pedagógusoknak, hogy könnyebben igazodjanak el, és tudjanak választani a mai, kétszeresen is kritikátlan könyvkiadás kínálatából. Jó volna, ha a könyv a tanító- és tanárképző intézmények ajánlott vagy kötelező irodalom-listájára is mielőbb fölkerülne. Forrás: Irodalmi Jelen