A könyvben rengeteg jeles embertől idéznek a szerzők, többnyire a könyv tartalmának szempontjából felesleges „töltelékszövegként”, a megfelelő kontextus hiányában nevetséges ez a fajta felsorakoztatás. Másrészt a tekintélyre való folytonos hivatkozás nem erősíti az érvelést, hanem gyengíti azt, hiszen a mondanivaló logikai koherenciája, tisztasága kérdőjeleződik meg. A nevek mellett csak elvétve találni megjegyzést arról, kicsoda az idézett személy, milyen alapon idéznek éppen tőle (a tankönyv jelleg és a tudományos igényesség ezt egyaránt megkövetelte volna). Ancsel Éva (11.), Heller Ágnes (12.), Poszler György (134.), Szörényi László (143.), Szerb Antal (154.), Páskándi Géza (171.), Esterházy Péter (233.), Beney Zsuzsa (283.), Hankiss Elemér (291.) nevét még (talán) hallotta a főiskolai/egyetemi hallgató, de Fűzfa Balázs (133.), Berend Klára (146.), Bozóky Éva (153.), Beöthy Zsolt (163.), Iszlai Zoltán (215.) stb. neve mellé biztosan kellene a magyarázó szöveg. Van természetesen ellenpélda is: Andersen meséit „először hivatalosan Szendrey Júlia, Petőfi özvegye magyarította” (93.). Feltűnően sok filozófus is megemlítődik: a fentiek mellett még Platón (148.), Nietzsche (146.), Schopenhauer (132.), Hegel (337.) stb. – valamennyi hivatkozás a pongyolaság iskolapéldája.
Az alfejezetek címei alatt zárójelben kurziválva olvashatók az alfejezeten belüli részek címei, ezek sajnos sohasem egyeznek a szövegben olvashatókkal. A 2. alfejezetnél (32.) még az egyes részeken belül is külön alcímek vannak. Ráadás, hogy az Egy apa és egy fiú alcím alatt két másik „al-alcím” is található: Lóci apja és A mama kisfia25. Ez a sok cím, nem jelzett alcím csak még jobban megnehezíti a könyvben való tájékozódást.26
A kurziválás használata sem következetes: néhol meghatározások vannak kiemelve (20., 99., 148. stb.), néhol ismeretlennek vélt szavak (84., 130., 137. stb.), néhol üres bölcsességek kiemelésére szolgál (22., 127., 234. stb.), máshol viszont semmilyen szempontból nem indokolt a használata (8., 10., 21. stb.)
Általában elmondható a könyvről, hogy túlságosan sok benne a kiemelt szövegrész, a nagy mennyiségű kiemeléssel éppen annak figyelemfelhívó funkciója veszik el. Feltűnően sok a retorikus felkiáltójel (3., 24., 26., 151. stb.), a mondatok előtt a „–” használata nemcsak fölösleges, de helyesírási hibának is számít (19., 131., 147., 233. stb.), visszatetszők a retorikus tőmondatok (130., 240., 242. stb.).
Tartalmi jellemzők
A klasszikus-modern antinómiára alapozó felépítés mellett irodalomelméleti szempontból tarthatatlan a könyv valamennyi megállapítása. Itt nemcsak a gyermekirodalom közismert konzervativizmusáról van szó (ti. a gyermekirodalom fogalmának extenziója szigorúan ellenőrzött, megkövesedett könyvcímlistát jelent és a gyermekirodalmi művek iskolai kanonizációja ellenében/mellett nem létezik semmilyen alternatíva), hanem konkrét kijelentésekről, megfogalmazásokról is. Úgy tűnik, a szerzők nem is hallottak lehetséges világokról, hermeneutikáról, recepcióesztétikáról, kommunikációelméletről, dekonstruktivizmusról stb. – mindezek használhatatlanná teszik ezt a könyvet (illetve csak negatív példaként lehet emlegetni nemcsak irodalomelméleti szakemberek, de egyetemi, főiskolai hallgatók előtt is).
A könyv szerzői még mindig az „írói szándék” (129.), egy adott „végső, elvont tanulság” (165., 214.), „lényeg” (200., 202.), „egy bizonyos jelentés, üzenet” (286.) létezésében vélik megtalálni az irodalmi művek keletkezésének motivációját és ezek felfedezése lesz a művek befogadásának egyedüli kritériuma. Még mindig a magánhangzók-mássalhangzók aránya,a verssorok hosszúsága stb. a legfontosabb a versek megközelítésében, a vers igéi, a határozószók, az igei személyragok és a birtokos személyjelek irányából történik a megközelítés, meg mernek fogalmazni egyetlen „tanulságot”, „üzenetet”27. Egyértelműen kijelentik, „miről szól” az adott mű28. A deklarált műközpontúság ellenére életrajzi adatok ismertetésével történik a mű megközelítése (286., 299.). Az ismertetések, összegzések, életrajzi bemutatások iskolás szintűek – többnyire fölöslegesek29. A műismertetések jelentős hányada a tartalommesélésre korlátozódik30, illetve a tartalomfelmondást szükségesnek tartja [az egyetemi és főiskolai hallgatók ezek szerint úgy kerülhettek felsőoktatási intézménybe, hogy nem olvasták pl. a következő műveket, ugyanis ezeknek (a verseknek is!) elmesélik a „sztoriját”: Szeget szeggel (51.), Juliska elbujdosása (54.), Iciri-piciri (58.), Mesék almanachja (91.), Münchhausen kalandjai (111.), Pinokkió (113.), Diótörő és egérkirály (113.), Alice Csodaországban (114.), Óz, a nagy varázsló (115.) stb.] Mindezek, ha a tankönyv jellegből adódóan megtanulandónak tételezzük az írottakat, mintegy receptként alkalmazandók adott művekre, így lehetetlenné teszik a többszempontú, többirányú befogadás megvalósulását.
Sok helyet foglalnak el a könyvben az idézett versek – ezek többnyire unalomig ismertek annak, aki valaha is volt gyerek. Ha pedig mégsem, akkor is egy szöveggyűjteményben lenne a helyük, nem itt.
Több mű ijesztően túlinterpretált, a gyanútlan olvasó kapkodhatja a fejét, hogy evideciaként említődnek adott könyvszerző víziói – nem a prüdéria íratja velem, hogy a szexuális jellegű belemagyarázások már-már patologikusak.31
Vannak politikailag értelmezett gyerekirodalmi művek is. Így lesz Tersánszky műve, a Misi Mókus kalandjai „az elképzelt, hirdetett aranykormítosz paródiája” (217.), Kányádi Néma tulipánja „megrendítően szép példázat”, amelyet „Romániában, a diktatúra éveiben egy székely költő mesélt” (217), Lázár Ervin Széllelbéleltje „a hatalomváltás szkeptikus parabolája” (218.), A Négyszögletű Kerek Erdő is „jelentéses »játék«” (218.), a volt „abszurd” rendszert jeleníti meg: „Szert lehetett benne tenni belső szabadságra, de voltak tabuk és tilalomfák, és bármikor megjelenhetett a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, hogy megtiltsa a »bukfencet« és a »nevetést«.” (218.).
Elvi szempontú összeférhetetlenség van aközött, hogy a szerzők deklaráltan a befogadó felől kívánják értelmezni a gyermekirodalmat (9.), mégis adott olvasatokat igyekeznek legitimálni, olyan olvasatokat, amelyek talán lehetnek egy másik felnőtt olvasatai is, de egy gyereké biztosan nem. Nem a gyermekirodalmi munkák gyermekszintű ismertetését szorgalmazom, de különbséget kell tenni egyéni interpretációk és tankönyvszövegbebekerülő (különösen, ha „a maga nemében magyar nyelven az első” ilyen könyvről van szó), általános használatra szánt definícióértékű meghatározások között. A felelősség kérdését még inkább felerősíti, hogy jelenleg is él a köztudatban (a létező tankönyvi gazdagság ellenére is) az a vélekedés, miszerint a tankönyvben kizárólag tények, nem pedig egyes szerzők interpretációi, értelmezései találhatók.
Nem ritkák a könyvben nemcsak az elírásként (is) értelmezhető tévedések, de a szövegek gondozatlanságának betudható hamis kijelentések sem. Található ezen kijelentések között általános érvényű (38., 39., 109., 291., 294., 296.), de sok a pontatlanság egyes művek kapcsán is32.
A nyilvánvalóan hamis állítások mellett olyan definíciók ill. definíció értékű kijelentések tömege olvasható a könyvben, amelyek tartalmi és stilisztikai szempontból egyránt rosszak. Nemcsak tudományos szempontból hibás fogalommeghatározások33 vannak itt, nemcsak írók, költők kapják meg a magukét34, hanem felcímkéznek jó néhány művet is35.
A könyvben található lábjegyzetek színvonala sem főiskolai tankönyvhöz méltó. Többnyire olyan fogalmakat magyaráz és olyan szinten, amelyek középiskolai tankönyvekben megtalálhatók (fantasy, sci-fi 8., poétika 9., nonszensz 10., nonfiction 13., infánsnő 22., filantropizmus 25., biedermeier 26., kultikus 72., parafrázis 133., parabolikus 172., inverz 212., reciprocitás 219.).36 Ugyanakkor a könyv adós marad azzal a magyarázattal, hogy milyen értelemben használ bizonyos kifejezéseket, pl. a motívum szót három helyen is magyarázza (72., 73., 130.), de egyik sem teljes. Lehetett volna tisztázni, pontosan mit is értenek pl. „történelmi persziflázs” (118.), „triviális füzetek” (143.), „Nietzsche-láz” (146.), „a vers dekonjunktúrája” (194.), „prekompozíciós formák” (227.) stb. alatt.
Az elenyészően kevés irodalomelméleti relevanciával bíró szövegrész illetve fogalomak kapcsán: zavaros a szüzsé, a típus, a funkció fogalmak használata. Annak ellenére, hogy Boldizsár Ildikó meséről írott szövege a könyv legjobban megírt része, ez is tele van következetlen szóhasználattal. Proppi nyelvet, néhol proppi definíciókat használ, a funkció fogalmát Propptól kölcsönzi (bár Boldizsár Ildikó funkcionálissá alakítja Propp definícióját37). Ugyanekkor a mesetípus meghatározásnál Antti Aarne osztályozását veszi alapul (ti. ő nevezte el az egyes szüzséket típusoknak), így a szöveg a mesék szüzsé szerinti csoportosítását mutatja be, holott Propp szerint ez nem elfogadható.38 A mesék csoportosításának követése pedig ellenáll bármilyen értelmezésnek: nem tisztázott, melyek az Aarne-Thompson osztályozás elnevezései, melyek a Magyar Népmese Katalógus szavai. A mese, mint műfaj, alcsoportokra oszlik, az alcsoportokon belül is vannak alcsoportok (73.), a mesék fajtákra, csoportokra oszthatók (73.), az állatmesék39 egy helyen alcsoportot, máshol csoportot, fajtát alkotnak (73.), az eredetmagyarázó mesék az állatmeséken belül típuscsoportot alkotnak (74.), a tündérmesék egyik helyen csoportot, fajtát alkotnak (73.), máshol külön műfajt (75.), ezen belül újabb alcsoportok léteznek – pl. a rászedett ördög meséje típuscsoportot alkot, ugyanezen sorban pedig a formulamesék csoportot alkotnak és a hazugságmeséknek egyik típusa a münchhauseni mesék (76.), egy harmadik helyen az állatmesék is, a tündérmesék is alműfajként szerepelnek (77.).
Visszatetsző a könyv történelemszemlélete – ha lehet egyáltalán ilyesmit megállapítani. Mindenesetre a trianoni határmódosításokat – mintegy mellékesen – hat helyen említi a könyv (30., 57., 61., 105., 176., 317.), egyetlen helyen használja a Románia szót (318.), ezzel szemben székely költők, várak, mesemondók szerepelnek a könyvben (94., 105., 217.). Szó esik még a „történelmi Magyarországról” (105.), „vérzivataros századokról” (106.), „zivataros történelemről” (197.), a „történelem viharairól” (317.), a „sztálinizmus sötét éveiről” (217.). És szó esik „nemzeti identitástudatról” (103., 105., 158.), arról, hogy „Az érzelemvilág képzeletgazdagsága ez, amely népünket karakterizálja.” (94.) És hogy magyaros étel a „borjúpörkölt galuskával” (158.). Eközben „némi iróniával idézünk egy jelenetet – az angol polgár angol papucsban, angol karosszékben pipázik az angol kandalló előtt”. (151.) A butaságon túl riasztóbbá teszi ezeket a szövegeket az, hogy gyakorló pedagógusok írták le.
A könyv társadalomszemléletének alapvető vonása a sopánkodás. Ismételten nem a könyv által említett észrevehető tényeket kérdőjelezem meg. De az Irodalomtudomány sorozatcím nem engedi meg, hogy nemzetmegmentői pózban tetszelegjenek a szerzők. Azt pedig, mint értő olvasó, visszautasítom, hogy nevelői célzattal közhelyeket rejtsenek a szövegbe. Szó esik a könyvben a „Barbie-világ karmairól” (220.), a gyerekek tévénézési szokásairól és a számítógépek rabjairól (233.), a televízióban látható erőszakról (235.). Emlegetik a „megsebzett bolygót” (238.), „az élet sötétségeit” (242.), hogy a mai kamasz zsebében „rágógumi, óvszer, néhány dollár, kazetták” (244.) vannak. És még sorolhatnám, hogy Walt Disney képeskönyvei giccsek (253.), hogy a képregényekben „a primitívség erősödött föl” (255.), de ennek ellenére „mindenütt ott van, ahova beférkőzhet” (257.) stb.
Természetesen van „szórakoztató” funkciója is a könyvnek. Található itt sok, a szó szoros értelmében vett pletyka. Például, hallották már Adyról, hogy „négyéves korában a szomszédék Rózájával játszva jött rá a nemek eltérő anatómiájára”? (60.) Hogy Alice, az oxfordi dékán kislánya, a matematikus-író „gyermekbarátnője” volt? (114.) Hogy Weöres „A Brueghel Gyermekjátékok című képéből készült képeskönyv verseit például egy óra alatt írta meg, a Móra Kiadóban. Még a kabátját sem vetette le”? (182.) Hogy Kormost „hat gimnáziummal a háta mögött doktor úrnak is titulálták, nyűtt pulóverében roppant elegánsnak érezhette magát”? (191.) Hogy „Kováts Miklós, a Móra Kiadó igazgatója addig morgott nevének szerepeltetése ellen [Kormos Vackorjában], amíg a költő Kováts Micuból Vicut csinált”? (193.)
Jó kis játék lehetne a könyvben található „ejtsd”-megjegyzések megfejtése is, ha az olvasó megintcsak nem háborodna fel ezen a gügyögésen: „szájensz fiksön” (8.), „ad úzum delfini” (24.), „bídermejer” (26.), „gréj oul” (147.), „nájt” (147.), „Neti Bampo” – ezt ezek szerint nagy kezdőbetűkkel kell ejteni (153.), Jules Verne „nevét nem franciásan ejtjük (azaz a szóvégi néma e nélkül) és »gyulázzuk«.” (156.)
Számos igen „súlyos” ismerettel is gazdagodhatunk a könyvet olvasva. Ugye, ismerősek a Gyerekszáj (Ő mondta) jellegű mondatok? – ezúttal nem diákok, hanem felnőttek, pedagógusok tollából. Leggyakoribbak a nyelvi „sziporkák”: „ujjhegyre szedtük a gyerekvers kritériumait” (38.), „A hangsúlyos vers kényelmes, eléggé szabadon ficánkolhat benne a Pegazus” (43.), „Jeles személyek állnak sorompóba, hogy mentsék, ami menthető” (88.), Krúdy kuruckodó nagyapája „A 48-ból nem engedő” (107.), Pán Péter históriája „Valóság és fantázia gyurmája” (116.), az Egri csillagokban „Az első három fejezet összetoborozza a szereplőket” (159.), Bella Istvánnál „A benne meglévő játékosság rátalált saját lányára” (200.), Tandori „Amit a felnőtt társadalomról gondolt, azt kedvenc verebeiben élte át” (200.) stb.
De olvashatók irodalmi ritkaságok: „Gyerekkora mindenkinek van, a költőknek is” (59.), „azért néha a felnőtteknek is kell a mese, a csoda” (119.), „A világ hosszú ideig megvolt regény nélkül” (137.), „nagy verseket csak nagy költő írhat” (184.), „Többnyire minden minták, ihletők, hatások nyomán születik” (215.), „A nyelvi humornak számtalan forrása van” (224.); általános érvényű kijelentések: „ha valaki valaki, akkor lesz is belőle valaki.” (92.), „A legnagyobb után is vannak még más legnagyobbak” (184.), „a boltba járás nemcsak fárasztó, hanem unalmas is” (200.), „Az igazság általában bonyolult” (204.), „Talmi vágyainkat hajszolva elfelejtjük az emlékeinket, az ábrándjainkat, az álmainkat” (220.) és életfilozófiai megállapítások is: „A véletlen nemcsak az élet dolgaiban csinál furcsa tréfákat” (202.), „Egy hangyányi hiányzik, ahogy nagyon gyakran az életben is” (212.), „Egész életünkben úton vagyunk önmagunk megismeréséhez” (220.), a valós világ „egyszerre az esetlenségek és a törvények, a bizonyosságok és bizonytalanságok világa” (309.) stb.
Zárszó
Lehetne udvarias szöveget írni arról, hogy „vannak ugyan hiányosságok, de mégis jó, hogy van ez a könyv” stb. De határozott és szigorú kritikára van szükség mindenképpen. A „szőrszálhasogatás” talán kicsinyesnek tűnhet, de éppen a gyermekirodalom kérdésében nem lehet nagyvonalúan eltekinteni a tévedésektől, elírásoktól, a stílus dagályosságától, attól a régi, bizonyos tanítóbácsis hangnemtől, a mondanivaló konzervativizmusától. Mert ha a könyv szerkesztője komolyan gondolja a felelősség kérdését40, akkor jogosan számon kérhető minden gyermekirodalommal foglalkozó szerzőtől a legszigorúbb igényesség. Még akkor is, ha jelen esetben „csak” közvetett kapcsolat van a valódi/fiktív gyermekolvasókkal: ez a könyv ugyan nem nekik készült, de ideális (?) esetben a pedagógusok, könyvtárosok, szülők e könyv segítségével ismertetik meg az irodalmat a gyerekekkel. Befogadáselméleti szempontból sem mindegy, milyen szakmai színvonalú a gyermekkönyvek recepciója, ugyanis éppen ez határozza meg a születendő művek minőségét: a működő elváráshorizontok függvénye minden irodalmi mű. Lehetne hivatkozni Hegedűs András évtizedekkel korábbi megállapítására: „a bátran, de indokoltan igent és nemet mondó állásfoglalásra halaszthatatlanul szükség van. [...] A gyermek és ifjúsági irodalom ügye nem a gyermekek, hanem a felnőttek gondja: elsősorban az íróké, a kritikusoké és a pedagógusoké.”41 – úgy tűnik, hogy ma is jogos az általa megfogalmazott igény.
Nem tudok egyetérteni az eddig megjelent könyvismertetők alapvetően üdvözlő következtetéseivel42. Megmagyarázhatatlan, hogy éppen a Helikon említett sorozatában jelent meg ez a munka – olyan szerzők könyvei mellett, mint Barthes, Eagleton, Frye –, bármiféle szakmai vagy egyéb lektorálás nélkül. (Ide most sok felkiáltójelet meg kérdőjelet kellene írni, hogyan történhet meg ilyesmi, hogyan nem mond senki megálljt egy ilyen munkának. Az impresszum szerint „A kiadásért felel a Helikon Kiadó igazgatója”.) Lehetséges magyarázat éppen az említett belterjesség lehetne, ti. a könyv szerzői egymást lektorálják.43
Itt elsősorban mégsem személyekről van szó, hanem a gyermekirodalom jelen státuszáról, recepciójának színvonaláról. Mert ha a könyv által képviselt szakmai színvonal a mérvadó, akkor fölösleges keseregni a megjelenő gyermekirodalmi fércművek riasztó mennyiségén, hiszen éppen a hozzáértő, igényes, korszerű recepció hiánya teszi lehetővé megjelenésüket.
Jegyzetek
1 Gyermekirodalom, szerk. Komáromi Gabriella, Helikon Kiadó, 1999.
2 A közelmúltban megjelent gyermekirodalommal (is) foglalkozó különszámok: Alföld, 1988/12.; Új Forrás, 1994/7.; Határ, 1995/3.; Bárka, 1999/1.; Új Forrás, 1999/8.; Műhely, 1999/5-6.
3 Lásd pl. Kolta Ferenc, Pálfalvi István, Péczely László: Ifjúsági irodalom a tanítóképzők számára, Tankönyvkiadó, Budapest, 1954.; Dr. Kolta Ferenc, Seres László: Gyermek- és ifjúsági irodalom, I-II., Tankönyvkiadó, Budapest, 1959.; Vita Zsigmond, Józsa Miklós, Király László, Jarosievitz Erzsébet: Gyermek- és ifjúsági irodalom, Tankönyvkiadó, Bukarest, 1973. (átdolgozott kiadása: 1983.); Cs. Nagy István: Gyermek- és ifjúsági irodalom, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
4 Ki kicsoda a mai magyar gyermekirodalomban? Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991.; Rubovszky Kálmán: Az ifjúsági könyv mint művelődési jelenség, Kvalitás, Debrecen, 1995.; Borbély Sándor: Kik írtak a gyerekeknek, A gyermek- és ifjúsági irodalom kislexikona A-tól Z-ig, Junior, 1996.; Ötven nagyon fontos „gyerekkönyv”, Műismertetések és műelemzések, (szerk. Borbély Sándor), Lord, Budapest, 1996.; Tarbay Ede: Gyermekirodalomra vezérlő kalauz, A gyermek- és ifjúsági irodalom történetének iránytűje, Szent István Társulat, é.n. (1996.); Komáromi Gabriella: A gyermekkönyvek titkos kertje, Tanulmányok, esszék, kritikák, Pannonica Kiadó, 1998.
5 A könyv szemléletmódját elsősorban a szerkesztő írásai képviselik, a többiek mintegy kiegészítik az ő szövegeit. A 11 szerző közül 6 (!) csupán A gyermek olvasó fejezetben jegyez pár oldalas írásokat.
6 Nem részemről történt elírás, itt valóban „gyermekkönyv” áll. Ez csak azért (?) lehet zavaró, mert két bekezdéssel előbb a következőket olvashatjuk: „Az sem egészen mindegy, hogy gyermekkönyvet vagy gyerekkönyvet emlegetünk. Hol ez, hol az illik jobban a mondandónkhoz meg a könyvhöz. Weöres Bóbitája gyermekkönyv, Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék c. műve gyerekkönyv. (Ugyanez áll a gyermekirodalom és a gyerekirodalom kifejezésekre is. De megemlíthetjük a gyermekírót, gyerekírót is.)” ( 13.)
7 Nagy Júlia (Gyermekirodalom, in. Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2000/4.) ennek ellenére nem vonja le azt a következtetést, ami az általa is felsorolt hiányosságok után (fogalmak tisztázatlansága, a drámai műfajok tárgyalásának teljes hiánya, könyvtörténeti hangsúlyeltolódás, a gyermekközpontú értelmezés hiányosságai stb.) ténylegesen adódik: ez a könyv nem tölti be funkcióját.
8 Ennek értelmében modern az, ami: 1. meghaladja a tradíciót – hogyan és miben és miképpen, arról nem esik szó, továbbá arról sem, mit tekint tradíciónak; 2. korszerű, valóban kortárs. Valóban kortárs az, ami: 1. jelenkori születésű és 2. rólunk szól, hanghordozása a koré – arról nincs szó, mit jelent a rólunk szól, milyen a kor hanghordozása (sic!), honnan lehet ráismerni.
9 Középiskolai irodalmi lexikon, Átdolgozott, új kiadás, Corvina, 1997., 128. E könyvválasztás indoklásáról még lesz szó a továbbiakban.
10 Az odaillő illetve oda nem illő szövegrészek problémája módszertani kérdésnek tűnhet (és mint ilyen nem kérdőjelezhető meg a szerkesztő álláspontja), de itt elsősorban – a továbbiakban is – logikai hibákról van szó.
11 Csak néhány példa (ezek a mondatok nem a szövegkontextus ismeretének hiányában értelmezhetők félre): „[a 19. század] beleborzong abba, hogy megérez valamit az elidegenedésből, az élet mechanizáltságából.” (131.), „Dickens művei látványosan bizonyítják, hogy a gyermek sorsában meghatóbb és felháborítóbb a kiszolgáltatottság.” (32.) (kiemelés tőlem: L. A.), „[Mikszáth felnőtt hőseiről szólva] Leolvad szívükről a kéreg, rádöbbennek az elkövetett bűnre.” (134.), [Freud elmélete] „a gyermeki ártatlanság ellenében hatott. Azt is mondhatjuk, hogy nagy sebet ütött az ártatlanság szimbólumán.”(134.), „Lehet, hogy ez a század valóban a gyermeké. Csak ne jutnának eszünkbe két világháború gyermekáldozatai, a holocaust, a csonttá soványodott, felpuffadt hasú szomáliai kicsinyek, Csernobil, a délszláv háború gyerekáldozatai, menekültjei és a megszámlálhatatlan árva.” (136.) Nem a gyermek „mint olyan” kiszolgáltatottsága, szenvedése, lelki és fizikai meg- és elnyomorításának ténye üres frázis, de ahogyan ez itt, ebben a szövegben esztétiticizálódik, patetikus tirádává alacsonyodik, az megengedhetetlen.
12 Pl. Bezerédj Amália: Flóri könyvéről többször is elmondják, hogy az „első igazi” gyermekkönyvünk (19., 27., 49., 324.), Comenius: Orbis pictus-a a magyar gyermekirodalom kezdete (19., 20., 23., 24., 262.), a gyerek mint kicsi felnőtt szerepelt hosszú évszázadokig (21., 131.), Straparola: Elbűvölő éjszakák című mesekönyvében „örömüket lelhették a gyerekek” (22., 77., 88.) stb.
13 Nagy Attila: Az olvasás változó „arca”, in. Új Forrás, 1994/7., 40-58.
14 Az alfejezet címei (A verstanítás alapkérdései, A vers megközelítése, A verselemzés) redundánsak – egyazon folyamat (tevékenység, művelet) jelölésére szolgálnak. A könyv nem ad magyarázatot arra, milyen különbséget tételez a „verstanítás”, a „vers megközelítése” és a „verselemzés” között. Ugyan van utalás arra, hogy az „elemzés” „értelmi, intellektuális megközelítést” (288.) jelent, de a későbbiekben ezt a verselemzést megelőző fokozatként értelmezett „átélés, a vers hangulatával, érzelmeivel való azonosulás” (288.) segítségével javasolja megvalósítani (289.)
15 Csak néhány definícióértékű megfogalmazás: „A mese a gyerek képzeletének tápláléka.” (291.), „»A legtöbb mese úgy hat a gyerekre, mint a frissítő álom.« A mese a világ esztétikai birtokbavételének előszobája.” (293.), „A mese rendkívül változatos jelenség.” (293.), „A párbeszédformula kiegészülhet még egyéb más sztereotipikumokkal. Köztük olyan szép hangulatfestő erejű szólással, mint a »Hol jársz erre, amerre a madár se jár?« (Értsd: ezen a távoli, világon kívüli, veszélyes, elhagyatott helyen.)” (296.), „Hogy a mese igazi élményforrássá váljék, hogy a benne rejlő vigasztalás, jelképes értelem minél teljesebben hasson, helyesebb a mesét elmondani, mint felolvasni, mert így jobban alkalmazkodhatunk a helyzethez és a gyermekhez.” (294.), „A szerkezeti vizsgálat során figyeltessük meg a népmesében azt az esztétikai eszközt, amelyet a mesekutatók az ornamentikához hasonlítanak. […] Ez a párhuzamos ismétlődés.” (295.), „a mese teljes átélésében, az együttérzés, együtthullámzás megteremtésében sokat tehet az átélt mesemondás. De a titkok megfejtéséhez, a mesevilág megértéséhez, a dolgok azonosságának, összefüggésének felismeréséhez ez még nem elég. Beszélgessünk a meséről! Játsszunk a mesével! Éreztessük meg, hogy a mesében szép a formakényszer! Meséről mesére kövessük a vándorló motívumokat, epizódokat, formulákat!” (295.), „A mese »lelkéhez« kell igyekeznünk úgy, hogy egymás után kinyitjuk azokat az ajtókat, amelyek mögött az igazság, a szépség, a varázslat rejlik.” (296.)
16 Drescher Pál: Régi magyar gyermekkönyvek (1538-1875), A Magyar Bibliophil Társaság Kiadása, Budapest, 1934.
17 Dr. Szondy György: A magyar ifjúsági irodalom gyermekkora (1669-1848), Különlenyomat a Protestáns Szemle 1932. évi 6. számából, Kecskemét, 1932.
18 Eugen Drewermann: A lényeg láthatatlan. A kis herceg mélylélektani elemzése, Európa Kiadó, Budapest, 1998.
19 Lengyel Balázs: Mi a történelmi igazság az Egri csillagokban?, in. Magyartanítás, 1971/6.
20 Horgas Béla, Levendel Júlia, Trencsényi László: A gyerekek másképpen olvasnak, Minerva, Budapest, 1976.
21 Körmöczi László: A gyermekirodalom küföldi szakirodalmának áttekintése, Könyvtártudományi és Módszertani Központ, Budapest, 1971.22 Ezek leginkább a jelen Gyermekirodalom könyvre érvényesek: keresni benne az említett történeti-műfaji rendezés eldöntetlensége miatt (is) lehetetlen, a címei pedig önmagukért beszélnek. Pl. (Jó játék: ki kell találni, vajon miről/kiről szól az adott szöveg?): Ürgeöntés romantikusan (50.), Történelmi lecke apáknak és fiúknak (55.), Korszakalkotó tehenek (58.), Egy apa és egy fiú (61.), Utak és útvesztők (194.), A kommersz diadala (330.) stb. (Elárulom: a „tehenes” rész Móriczról, Kosztolányiról, Adyról, Babitsról, Karinthyról szól, az „apa és fiú” pedig Szabó Lőrincet és József Attilát takarja.)
23 Kérdések és feladatok találhatók: a bevezető Mi a gyermekirodalom? rész végén (15.), az 1. alfejezet végén (31.), a 3. alfejezet első része után (83.), a 3. alfejezet végén (98.), a 4. alfejezet első része után (104.), az 5. alfejezet első három része után (120.) – és ez csak a könyv első harmada.
24 Pl. az I. fejezetben a Mi a gyermekirodalom? bevezető rész végén (14.), az 1. alfejezet végén (31.), a 2. alfejezet első két része után (38.), az alfejezet végén (71.) – itt egyetlen cím a „klasszikus” gyermekversek kapcsán! –, a 3. alfejezet első része után (83.), az alfejezet végén (98.) – a felsorolt címek egyike megjelenik a 83. oldalon is! –, a 4. alfejezet első része után (104.), az 5. alfejezet első három része után (120.), ugyanezen alfejezet következő részének közepén (124.) és az alfejezet végén (129.), a 6. alfejezet végén (136.), a 7. alfejezet első részének közepén (144., 146.) és végén (150.), ugyanezen alfejezet második részének közepén (152., 154.) és végén (158.), a harmadik rész közepén (162., 164., 165.) és végén (167.).
25 Az egyes részeken belüli – a tartalomjegyzékben nem szereplő! – alcímek találhatók még: a 3. alfejezet első és második részénél, a 4. alfejezetben, a 5. alfejezet utolsó részében, a 7. alfejezetben stb.
26 Zavart keltő a címhasználat kapcsán az a következetlenség is, hogy néhány alfejezet címe után közvetlenül található az alfejezet első részének címe: a bevezető résznél, az I. fejezet 1., 3. és 4. alfejezeténél, a II. fejezet 1. alfejezeténél, a III. fejezet 1-7. alfejezeteinél, máshol viszont az alfejezet címe után rövidebb-hosszabb bevezető szövegek találhatók.
27 Pl. Zelk Zoltán: Kis mese: „a szépséggé vált fájdalom már igazi öröm.” (189.); Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika: „nagyon kell akarnunk, hogy jobbra forduljanak a dolgok” (214.); J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura: „A Hatalom Gyűrűjét csak az hordozhatja, aki bármikor képes tűzbe vetni.” (214.) stb.
28 Pl. József Attila: Mama: „Ez a vers hosszú töprengéssel kikínlódott igazság.” (65.); József Attila: Iszonyat: „vers-thriller, amely azt demonstrálja, hogyan kelt gyilkos ösztönöket egy kislányban a bezártság” (66.); Zelk Zoltán: Gyermekbánat: „hangsúlyozottan a proletárgyerek kálváriáját írja meg” (189.); „Kis Anna versében babonáival együtt elevenedik meg a nép” (199.) stb. (Az itt felsorolt idézetek információtartalmáról is külön dolgozatot lehetne írni.)
29 Pl. Szabó Lőrinc „apja mozdonyvezető, nagyapja református pap” (61.); József Attila „Isten című versciklusa kedvelt darabja az iskolai szavalóversenyeknek” (66.); Andersen „szegény foltozóvarga fia” (92.); Defoe „volt nagyon gazdag és nagyon szegény. Nyolc gyerek apjaként sok gonddal élt.” (151.); „Elakad a lélegzetünk, olyan szép, ahogyan ez a mese véget ér.” (213.) stb.
30 A 75. oldalon megjelenik a szüzsé meghatározása, ám a továbbiakban nem használják, egyszerűen „sztorit” (141., 164.) mesélnek.
31 Például megtudjuk, hogy az Arany Lacinak kapcsán „korántsem tekinthetők erőltetett fantáziálásnak az olyan magyarázatok, melyek a lyukból öntéssel előcsalt kis ürge-Laci-történetnek akár szexuális szimbólumot is tulajdonítanak.” (52.); a Rózsa és Ibolyában „szexuális szimbólumok is felfedezhetők” (53.); A török és a tehenek (és nem a Török és a tehenek, ahogyan a könyvben szerepel) egy „végzetdráma” (58.); a Galagonya „lányságát” siratja (182.); A tündér „egy kislány, aki Bóbita szerepében éli át leendő nőiségének diadalait.” (181.); a Fairy Spring „erotikus gyermek- és kamaszfantázia”, amelyik „nagyon személyes élményekből fogant. Nem biztos ugyan, hogy a költő a történteket átélte, de biztosan nagyon szerette volna átélni ártatlanságának ilyen formában történő elvesztését előbb egy őt saját kisfiaként imádó tündérszép nevelőnő, majd egy szintén gyönyörű kamaszlány aktív, hozzáértő közreműködésével.” (182.); a Profán mágia „Talán […] legszebb dokumentuma egy kiskamasz fiú első szexuális élményeinek.” (191.); a Kökény kisasszony „szerelemvárásról, a szüzesség elvesztéséről, beteljesülésről” szól (221.).
32 Pl. József Attila nem kilencévesen írta a De szeretnék gazdag lenni verset, annál is inkább, mert a vers címe Kedves Jocó (39.); a Künn az éjszakában… négysoros angol népköltést, nem Kosztolányi írta, csak fordította (60.); az Alice Csodaországban főhőse nem hancúrozás közben esik bele egy nyúl üregébe (114.); Nils Holgersson sem „addig civakodott egy törpével, míg az őt csöppnyire varázsolta” (116.); a Micimackóban nem Róbert Gida „minden esemény mozgatója, oka és megoldója” (122.); Atlantisz legendáját nem „Platón találta ki több mint 2400 éve” (148.); Szegény Dzsoni és Árnika esetében nem az a „kezdeti baj”, hogy el vannak átkozva (213.); Mr. Baggins, A babó, nem több sárkánnyal nézett szembe (214.); Ende Füligráncos Filemonjában senki ne
|