„Megpróbálok gyerek lenni”
– Hogyan született a Hóbucka Hugó a mókusoknál, illetve mi az, ami leginkább hat verseidre és meséidre?
– A pályázat olyan, mint a határidő: a legjobb múzsa. A másik ilyen múzsa a lányom. Ha az embernek van egy gyermeke, akkor látja, hogy a különböző ötletek hogyan működnek az ő világukban, lévén a nyelv kevésbé rendszabályozott dolog a számukra. Kosztolányi írja, hogy a felnőttek tönkreteszik a gyermekeket, mert megtanítják őket beszélni. Tulajdonképpen beleneveljük a gyereket a mi nyelvünkbe, ami egyeseknél fantáziátlan, másoknál fantáziadúsabb, de mégiscsak bizonyos elég merev szabályok szerint működik. Az egyik Kosztolányi-írásban madarasnak nevezi a gyerek a nagymamája haját, mire a nagymama elmagyarázza, hogy az nem madaras, hanem borzas. Az én lányom is mondott ilyeneket: amikor például közöltük vele, hogy odasült a hús, ő rákérdezett: hova sült? Az ő logikája egészen más, mint a miénk, én ezt a fajta látásmódot vettem át tőle, amennyire tudtam.
– Milyen volt a múzsa szerepét betöltő lányod viszonyulása akkor, hogy te tulajdonképpen belőle (is) építkezel?
– Négy évvel ezelőtt, amikor a hóemberes mese megszületett, még túl hosszú volt ahhoz, hogy Ágota reagáljon rá. A mese nem érintette meg annyira őt, mint a verseim. Egy ideig azt kérdezte, hogy a verseimben miért írom meg az ő kis életét, úgy érezte, hogy ez indiszkréció. Most viszont, amikor a Koinónia Kiadó gondozásában nemsokára gyerekverskötetem is megjelenik, egy levelet hagyott valamelyik nap nekem az asztalon. – Mikor jelenik meg a kötet, apa? Dedikálni szeretném, és híres akarok lenni… – írta a levélben. Ágota több könyvbemutatón látta már, hogy Zágoni Balázs fia, Barni dedikálta a Barni-könyveket, és ő is kedvet kapott ehhez…
– Mit jelentett számodra a díj, és milyen visszajelzéseket kaptál a mesével kapcsolatban?
– Előzetesen csak annyit tudtam, hogy a díjazottak között vagyok, éppen ezért meglepetés volt számomra a megosztott első díj. Természetesen nagyon örültem neki, ugyanakkor megerősítve is éreztem magamat. Több pozitív visszajelzést kaptam a mesével kapcsolatban ismerőseimtől is, illetve azoktól, akik úgymond a kiadói vagy szerkesztői környezeten kívül állnak, biztos ízlésük van, de nem vetélytársak, így tudom, hogy nem csak tiszteletből mondták. Nagyon sokat köszönhetek Keszeg Ágnesnek, amellett ugyanis, hogy pontos, megbízható és ötletes, van benne egyfajta jó értelemben vett őrület, ami a gyerekekhez is közel áll.
– Milyen mesék kellenek a mostani gyerekeknek?
– Gyermekkoromban nagyon szerettük például Móra Ferenc történeteit, az én lányom számára viszont ezek már olyanok, mintha a Holdról pottyantak volna… A gyermek nem azt mondja, hogy egy szöveghez nincs köze, hanem, hogy unja. Mind a mai napig úgy érzem, hogy Máté Angi meséi inkább mesék, mint az enyémek. Ez nem kacérság. Én írói eszközökkel építem a történetet, és megpróbálok gyerek lenni, Angi viszont valamiképpen gyerek, nem kell erőlködnie. Az én mesém egy hosszú mese, az övéi rövidek és nagyon bájosak. Városi mesék azok: volt egyszer egy város, egy sötétség, egy autó, egy kemence stb., és a kolozsvári gyerekeknek épp ilyen mesék kellenek… Ilyenek a Zágoni Balázs meséi is, szintén rövidek, a történet viszonylag gyorsan halad a csattanó felé. Úgy érzem, míg Máté Angi és Zágoni Balázs meséi a kisebbeknek, az én meséim inkább a 10–12 éves gyerekeknek szólnak. Meséket és verseket mindig is írtak a gyerekeknek, most azonban úgy érzem, elkezdődött valami, Zágoni Balázs, Máté Angi, a Kincses Képeskönyv sorozat stb. által mintha ismét sűrűsödne a levegő Erdélyben. Ez látszott a Pozsonyi Pagony pályázatán is. Az, hogy több erdélyi szerző kapott díjat, azt jelenti, hogy valami történik: egyfajta áram vagy rajzás, aminek folytatódnia kell.
Keszeg Ágnes a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem textil-design szakán végzett, jelenleg illusztrátorként dolgozik. Fiatal kora ellenére munkái számos kiállításon szerepeltek már, több kötetet is illusztrált.
„Nagyon rajzolható mesét kaptam”
– Hogyan születtek a Hóbucka Hugó a mókusoknál című mese illusztrációi?
– Könnyű feladatom volt, mert Demény Péter nagyon rajzolható mesét küldött. Rusz Lívia Csipike-illusztrációi gyermekkoromtól bennem élnek, és mindig szerettem volna erdőmesét illusztrálni.
– Mit jelent számodra mesét illusztrálni?
– Emlékszem, olvastam egyszer egy Walt Disney-interjút, amelyben elmeséli, hogy a 101 kiskutya megrajzolásához rengeteg mennyiségű színes ceruzát használt el. Azóta tudom, hogy én is ezt akarom csinálni. És most már több éve nekem is nap mint nap ez a feladatom.
– Mikor készítettél először illusztrációkat meséhez, illetve mindent illusztrától készültek eddig?
– Illusztrátori pályámat Szilágyi Domokos verseivel kezdtem a Cerkabella kiadónál, azóta Zalán Tibor Királylányok könyvét, Dani című kisregényét, Petre Ispirescu meséit, Anamaria Lembrău Egy homokszem kalandjait, Csoóri Sándor verseskötetét illusztráltam, de sok verset, mesét is a Cimbora olvasói számára, ugyanúgy a Napsugárnak és Szivárványnak is. Ezek mind gyerekekhez szólnak. Másik kedvenc műfajom a divatillusztráció, olyan lapoknak dolgozom, mint az Elle, Psychologies, InStyle. Az, hogy divatszakon végeztem, meghatározza a mostani stílusomat, hiszen másfajta részletekre vagyok figyelmes, mint mondjuk egy grafikus.
– Mit jelent számodra az Aranyvackor-díj?
– Szakmai elismerést. Magyarországon divat a könyvillusztrálás, rengeteg tehetséges fiatal illusztrátor van, jó érzés tudni, hogy velük versenyeztem és közülük választottak nyertesnek.
Forrás: szabadsag.ro
|