Fotó: Szabó Balázs |
Igen, és azzal biztatom őket, amit annak idején Kormos István, az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője mondott nekem. Az egyik, hogy írjanak meséket, mert ezzel lehet pénzt keresni, a másik, hogy a dilettáns írókat csak úgy lehet kiszorítani a gyerekirodalomból, ha tehetséges írókat kérünk fel. Kormos nem a levegőbe beszélt: Vörösmarty, Petőfi, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Arany János – a legtöbb magyar író írt gyerekeknek is. Amikor Móricz versét olvastam – „Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet” – leestem a székről. Nagyon erős a magyar gyerekirodalom, Szabó Magda, Pilinszky János, Tersánszky Józsi Jenő, Lázár Ervin, Mándy Iván neve fémjelzi.
Írónak születni kell, vagy tanulható?
Ez Isten adománya. Akinek nincs hallása, abból sem valószínű, hogy jó zeneszerző lesz. De ez még kevés. Nem szeretem azt a legendát, hogy valaki írónak születik, és mint a mezők lilioma, ontja magából a gyönyörű verseket. Meg kell tanulni a mesterséget. A gyerekirodalomnak köszönhetem azt is, hogy végigzongoráztam az összes műfajt, írtam verset, prózát, színdarabot, bábfilmet, gyerekoperát. Ezt mondom a fiatal kollégáknak is, hogy nem lehet mindig verset írni. Petőfi, aki naponta írt egy verset, sok mást is csinált, fordított, útirajzot írt.
A mesekönyvhöz pedig kell az illusztráció: Sajdik Ferenccel legendásan jó alkotótársak voltak.
Nagy szerencsém, csupa kiváló művészt kaptam munkatársul. Sajdikkal kitaláltuk Pom Pomot, „aki” még az állatmeséken belül is különleges helyet foglal el, mert se nem ember, se nem állat, a képzelt lények kategóriájába tartozik. Ez elég elvont, de Sajdik zseniálisan rajzolt, gondoljunk csak a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél figurájára – azonnal megértette és lerajzolta. A zeneszerző munkatársakkal is szerencsém volt, de a rendezőkkel, színészekkel is. A Keménykalap és krumpliorral például Emmy-díjat nyertünk Hollywoodban. Süsüt Bodrogi Gyula hangja vagy a Bergendy zenéje nélkül már el sem tudom képzelni.
Az Ízek, Versek, Madárfütty Fesztiválon a Bettika Music formációval, Erdős Virággal és Jónás Tamással lép fel. Velük milyen a közös munka?
Egy éve dolgozunk együtt Bettikáékkal, nagyon tetszik, amit csinálnak. Ez is szerencsés találkozás, ők kerestek meg, és úgy érzem, ez a fesztivál is azt jelzi, hogy a vers kezd visszajönni az emberek életébe.
Milyen tervei vannak, várakoznak újabb mesehősök a papíron?
A műhely a fejemben van, ott állandóan dolgozik valaki. De ez mesterség, anyagot kell gyűjteni, történeteket írni, neveket kitalálni. A Bagaméri név például a gyerekkori kincsesládából való. Létező fagyiárus volt a szülővárosomban, Kisújszálláson, még vettem tőle fagyit, amikor kitaláltam az elátkozott fagylaltos figuráját: minden megvolt, csak a neve hiányzott, ekkor jutott eszembe. Most A nagy ho-ho-horgászt és a Pom Pomot szeretném folytatni, a Süsünek pedig már megvannak az újabb részei. Színházaktól sok megrendelést kapok, filmesektől már kevesebbet. De nem baj, a könyvet megírom, és abból már lehet gazdálkodni: ha van rá pénz, lehet belőle film. Folyton dolgozom, ami jó, mert nem lustulok el, meg jó arra gondolni, hogy a gyerekek biztosan nevetni fognak egy-egy történeten.
Nem nehezebb megrendelésre, határidőkkel dolgozni?
Három anyagot írtam így, az egyik a Süsü volt, a Magyar Televízió kért fel. Bár lenne több megrendelés! A Sixtus-kápolnát is megrendelésre festették ki, és elég jól sikerült. A bábfilm és a színpad is műhelymunka. A filmgyárak anno ötleteket vettek meg, lehetett pénzt kapni egy elképzelésért. Ha jó volt, akkor továbbment a szekér, és már filmnovellát kértek az írótól, tehát becsalták az írókat, rendezőket, színészeket a műhelybe. Az nem működik, hogy otthon ülök, elképzelek egy filmet, megírom – abból nem lesz film soha.
A Főkukac a Bem rakparton |
Fotó: Jelli Márk |
Számos kitüntetést kapott – Kossuth-díj, Nemzet Művésze, Prima Primissima díj –, önről is neveztek el díjat, de mit tekint élete legnagyobb sikerének?
A hivatalos elismerésekből majdnem mindent megkaptam, ezekre mind büszke vagyok. De a szeretet aranyérmeire vagyok a legbüszkébb, ezeket a gyerekektől és a közönségtől kaptam. Négy településnek vagyok a díszpolgára, Kisújszállásnak, Balatonszárszónak, Budapestnek és Óbudának. Szárszón elneveztek rólam egy színházat, szülővárosomban életnagyságú szobrot állítottak Bagamérinek, a helyi iskolánál pedig Pom Pom bronzszobor üldögél egy bronzágon. Előfordul, hogy az írónak állítanak szobrot, de hogy a mesehősének, az ritka. A Bem rakparton pedig van egy pici bronzszobor a Főkukacról – az eredetije egyébként Ungváron látható. Pom Pom játszótér is van a Naphegyen, a VIII. kerületben pedig a nagy ho-ho-horgász van felpingálva az egyik tűzfalra. Az írás magányos dolog, nem tudod, hogy remekmű vagy vacak születik-e éppen – ezekből az elismerésekből érzi az ember, hogy árad felé a szeretet.
Hogyan látja a kultúra jövőjét?
Ne legyünk szemérmesek, a kultúrát támogatni kell. Nálunk szerintem elég bőkezűek, egyetlen gond van, hogy a gyerekeknek szóló irodalom mindig hátul marad a sorban. Pedig a gyerekeknek joguk van a nekik szóló művekhez, nemcsak az íráshoz, hanem a színdarabhoz, a zenéhez is. Mindig a jövőre hivatkozunk, de a jövő, kérem szépen, itt van közöttünk, egy méter magas. Nincs igazán gyerekszínházunk, nem készülnek gyerekfilmek, erre jobban kellene figyelni. Budapesten ötszázezer gyerek él, az országban több mint kétmillió, egy könyvből pedig háromezer példány jön ki. Legalább a könyvtárakat kellene támogatni, de sok a tehetséges fiatal is. Igaz, van ösztöndíj a számukra, amit örömmel hallok, hiszen én is voltam fiatal, nyomorgó költő. Persze versírásból nem lehet megélni – a kereteket kell megteremteni. És önmagunkat is meg kell szervezni, össze kell állni a költőknek, íróknak, akár egy olyan rendezvény erejéig, mint az Ízek, Versek, Madárfütty Fesztivál.