Az 1970-es születésű Varga Bálint neve ismerősen csenghet azon krimirajongóknak, akik a könyvek címlapját tüzetesebben vizsgálgatják. Ugyanis ő fordította Lawrence Block (Bernie Rhodenbarr-, Matt Scuder- és J. P. Keller-sorozat), vagy Jim Thompson munkáit, de évekig megtalálható volt az Agave szinte összes könyvében, lévén ügyvezetője volt a kiadónak. Itt jelent meg legelső kötete is, a Magándetektívek, amely a leghíresebb irodalmi és valóságos"privátkopókról" nyújt átfogó képet. A Váltságdíj nélkül című regényével nem titkoltan azt az űrt kívánja betölteni, amely az utóbbi évtizedben kialakult az ifjúsági krimiken belül.
Merthogy jóformán Anthony Horowitz regényeit leszámítva (ott is leginkább csak a Tim és Nick kalandjairól szólókat) Magyarországon nem kapható kortárs szerző kamaszoknak szóló krimiregénye. Nem vitatható, számos példát fel lehetne hozni (Brezina Térdnadrágos detektívekjeivel kezdve, az olasz Agatha nyomozon át, egészen a Sherlock, Lupin és énig), de ezek mind a 8-12 éves korosztályhoz szólnak inkább, semmint a nagyobbaknak. Varga Bálint regénye azonban főleg a 14 év feletti olvasókat célozza meg, mind nyelvezetében, mind karaktereiben, mind történetében.
A főszereplők tizenhat-tizenhét év körüli gimnazisták, akiket egy nyári bulin elrabolnak. Ez már önmagában élvezetes lehet minden kamaszolvasónak (főleg, hogy hasonlóval a fentebbi okokból kifolyólag még nem találkozhattak), hiszen nemcsak, hogy maga az indítás ötletes, mindez a saját korosztályukkal történik. A szerző pedig remekül eltalálta a figurákat.
Mind a négyen külön egyéniségek (szerintem nem lesz olyan olvasó, aki ne utálná az első perctől fogva Maxot), saját múlttal, amit nem vagy nem teljesen osztanak meg társaikkal. Tehát itt szó sincs arról, hogy kvartettünk országos cimborákból állna, épp ellenkezőleg, az iskolában messze elkerülik egymás társaságát. Most mégis együttesen kell menekülőre fogniuk, ami csak nehezíti a dolgukat. És ha most a kedves Olvasó azt gondolná, hogy ez a könyv is arról szól, hogy a végére milyen jó barátok lesznek a sok kalandnak köszönhetően, akkor téved, mert pont nem ez a lényeg. Igen, össze kell fogniuk, mert egyedül nem lennének képesek győzni, és a történet végére egyfajta bizalom is kialakul köztük, de egyelőre még csak ráléptek arra az útra, amely a barátsághoz vezet.
A történet abszolút mai (már-már kínzóan is, a gyerekek tiltott határátlépésével mintha csak Varga előre látta volna a jövőt), végig pörög ezerrel. Az író stílusa filmszerű, végig magam előtt láttam az egészet, és így utólag azt mondom, minden esélye megvan arra, hogy idővel a moziban nézhessük a sztorit, hiszen logikusan követik egymást az izgalmas események, jók a karakterek és túlzóan nagy költségvetést sem feltétlen igényelne (bár nem vagyok otthon a hazai filmek gyártási költségében). Mégis engem emlékeztet a régi kalandregényekre (gondolok itt Csukás, Nógrádi, Lindgren vagy éppen Kästner köteteire), amelyeket annyira szerettem kölyökként, és most ezzel jó volt kicsit nosztalgiázni.
Varga, és így a regény legnagyobb előnye az, hogy nem nézi le az olvasóit, pusztán azért, mert azok tinédzserek, hanem egyenrangú félként kezeli. Nem finomkodik, nem egyszer csúszik ki a szereplők száján káromkodás, hirtelen haragból vagy tehetetlen dühből is tudnak cselekedni, de mindegyiket helyén valónak érezzük, mert mit is így tennénk hasonló helyzetben. És sokszor csak sejtet, nem rág mindent az olvasó szájába - ettől is pörög annyira az egész, mert nincs benne üres járat, ismétlés. A titkokra kellő időben derül fény, a kevésbé fontos kérdésekre viszont nem is kapunk választ, azokat mind az olvasójára hagyja, bízik benne.
Szóval nekem mindenféleképpen a nyár egyik legjobb élményét adta ez a regény, még úgy is, hogy lassan egy tízessel túlnőttem már a korosztályt. Bátran ajánlom mindenkinek!
Forrás: konyvkritikak.blog.hu
|