Az a tény, hogy a könyv egy sorozat sokadik darabja, az olvasók szemében inkább vonzó, mint hogyha egyedi kötet lenne. Olvasáskutatók, pedagógusok, könyvtárosok már néhány évtizede felfigyeltek arra a tényre, hogy miközben az olvasás népszerűsége csökken, és miközben sokan arra panaszkodnak, a hosszú könyveket a gyerekek nem tudják elolvasni, eközben éppen a sorozatoknak, vagyis a gyakran sok száz oldalas könyveknek van igazi népszerűségük. Akár a külföldi, akár a magyar gyerek- vagy ifjúsági irodalomból sorolhatjuk a példákat, a Harry Potter-sorozatot, a Percy Jacksont, a Trónok harcát, az Időfutárt, de a Szent Johanna gimit és Darren Shan vámpíros könyveit is, minőségtől függetlenül. Azt tapasztalhatjuk, hogy a sorozatok bevonzzák az olvasókat: megszeretik azt a világot, amelyben játszódik, örülnek a visszatérő alakoknak, áthelyezik magukat a regénysorozat kínálta szituációkba, odaképzelik magukat, és nem szívesen jönnek ki belőlük. Szülők és pedagógusok egyaránt panaszkodnak arra, hogy egy gyerek időnként rátapad egyik vagy másik sorozatra, és nem hajlandó kilépni belőle, nem akar mást olvasni, csak a megszeretett sorozatot, de azt újra és újra. A mai olvasónak láthatóan nagyon nagy igénye van arra, hogy más világokba, gazdag, érdekes, mesés, ijesztő univerzumokba képzelje bele magát. A Rumini-könyvekkel is hasonló a helyzet: az a tény, hogy egy sorozat sokadik kötetét tartjuk a kezünkben, vélhetően nem azt eredményezi majd, hogy kevésbé fogják olvasni, hanem azt, hogy még inkább. Annak ellenére is, hogy immáron sokadszorra kétszázötven oldalt kell elolvasniuk. Zárójelben: ezt a könyvkritikát a koronavírus-járvány idején írom. Nem lennék meglepődve, ha néhány hét vagy hónap múlva, a kijárási korlátozások megszűnése után sok szülő arról számolna majd be, hogy a gyereke végigolvasta a teljes sorozatot, amíg otthon volt, azokat a köteteket is, amelyeket már olvasott, és azokat is, amelyeket még nem. Ez az élethelyzet, a külső világbeli fenyegetettség felerősíti azt az igényünket, hogy az olvasás során menjünk el minél távolabb, minél messzebb a környező világtól, és belekerüljünk egy ismerős és szeretett világba. Bizonyos, hogy a könyvsorozat ereje nagymértékben abban rejlik, hogy nagyon kedves szereplőket teremtett meg: Rumini, Balikó, Galléros Fecó, Sajtos Rozi, de mindenki más is, egészen a morcos fedélzetmesterig, Negróig mind olyan alakok, akiket az olvasó hamar megszeret és visszavár. A főhősök szerethető rosszcsontsága, bátorsága és szabálytalansága, de morális biztonsága mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan legyen a sorozat, amelyben könnyű azonosulni a főszereplőkkel, és könnyű megszeretni a többieket is. A szereplők egerek, kisegerek, vagyis igazi mesefigurák, de annyira emberi az egész világuk, hogy az olvasó nem sokat bajmolódik ezzel az egér – ember kérdéssel. Hajóznak, városkáik vannak, szerelmesek lesznek, megnősülnek, összeesküvést szőnek és így tovább, vagyis teljesen emberiek, miközben megmaradnak teljesen egereknek. Az elbeszélő nem is foglalkozik ezzel a ténnyel, az olvasó pedig ettől elfogadja evidenciának a szereplőknek ezt a mesei kettősségét. Az, hogy a főhősök egészen biztos morális értékrenddel bírnak, legyőzik a gonoszt, szeretik a barátaikat, nem lesznek árulók, csalók, gonosztevők, de mégsem hősök, hanem vicces, csínytevő, rosszcsont gyerekek, végképp lehetővé teszi, hogy az olvasó megszeresse őket és azonosuljon velük. A sorozat minden egyes kötete új kalandot állít a középpontba. Új világot, új lényeket ismerünk meg, új tengerekre hajózunk, szigeteket, városokat és földeket fedezünk fel. Ez nagyon egyszerű, áttekinthető szerkezet, amit a hajózás kerete teljesen indokolttá is tesz. Minden kötet elején jeleket kapunk az új helyszínről vagy problémáról, majd következnek az ottani kalandok, végül a probléma megoldódik, hőseink elhajóznak, mintegy kisimul a tenger vize. Minden egyes epizódból tanulnak a hősök, mi több, új barátokat szereznek, új képességeiket mutatják meg, és a következő kötetekben az előző kalandok mind-mind hivatkozási alappá válnak. Vagyis az egyszer megismert világ egyre gazdagodik, bővül, árnyalódik az egyes kötetek olvasása során. Nevezzük ezt hógolyó- vagy lavina-effektusnak, mert miközben ugyanazt a történetet olvassuk, amit az első kötetben elkezdett az elbeszélő, mégis egyre bővül, gazdagodik, árnyalódik az a világ, amelyet megismerünk és megszeretünk. A következő kötetben már azok a szereplők és lények is megjelennek, akiket az előzőekben ismertek meg hőseink, onnan hozták őket magukkal, felhasználják azokat a tudásokat és tapasztalatokat, amelyeket a korábbi kalandok során szereztek és éltek át. A Tükör-szigetben már magától értetődő módon ott van például Sajtos Rozi, Kisfecó és Molli, akiket a korábbi kötetek valamelyikében ismerünk meg, mégpedig fontos szereplőkként. Egyre gazdagabb lesz az a világ, amit megismertünk. Feltételezhetjük, hogy a foncsorok világa, a Tükör-vulkán, Vanita úrnő a későbbiekben szintén bekerülnek a Rumini világába, hivatkozni fognak rájuk, visszautalnak az ott történtekre, a hősök visszagondolhatnak majd arra, mit éltek át ebben az epizódban. Vagyis az állandóság és a folyamatos gazdagodás egyszerre jellemzi a Rumini világát. A Rumini Tükör-szigeten alapkérdései mind akörül járnak, hogy milyennek látjuk önmagunkat. Tudjuk-e befolyásolni azt, hogy olyanok is legyünk, mint amilyennek szeretnénk látni magunkat? Azt látjuk-e a tükörben, amilyenek vagyunk, vagy azt, amilyennek képzeljük magunkat? Mennyire tükröződik a külső kinézetünkön az, hogy milyenek vagyunk belül, a lelkünkben? Befolyásolhatja-e az ember a kinézetét, és ha befolyásolja, akkor hazudunk-e önmagunknak, vagy azzal meg is tudjuk változtatni önmagunkat? Mi tükröződik a másik ember szemében: az, hogy milyenek vagyunk, vagy az, hogy ő milyennek lát bennünket? A Tükör-szigeten van egy hatalmas hegy, tükörből. És van a szigetnek egy tükörképe is, egy másik sziget, amely kinézetre ugyanolyan, mint az eredeti sziget. Csakhogy miközben az egyik mindig szebbnek mutatja azt, ami az emberben van, a másik ellenkezőleg, azt mutatja, ami az ember rosszabb lehetősége. A sziget ura, Vanita úrnő neve a latin hiúságból, a vantiasból származik. Csodálatosnak gondolja és látja magát, és retteg attól, hogy megöregszik, megcsúful, megráncosodik. A külső szépségért, a hibátlanságért bármit hajlandó feláldozni, még egy újszülöttet is – jelen esetben egy újszülött sárkánycsecsemőt. A külső szépség iránti megszállott rajongása pusztító erővé válik, képes lenne akár az egész szigetet, vagyis az egész világát elpusztítani. Ezért nem volt hajlandó megcsókolni a békát, a szomszéd szigeten – a tükör-szigeten – élő csúf varangyot. Róla mi azt gondoljuk, hogy lehetséges, hogy ő a csodálatos királyfi, de Vanita nem adja meg neki azt a lehetőséget, hogy esetleg átváltozzon békából emberré. A regény jótékonyan titokban is hagyja, hogy valóban egy elvarázsolt királyfi válna-e Rambóból, a varangyból, vagy csak az olvasó mese-ismerete kapcsolja össze a rútságot a szépséggel. De Vanita pusztító szépség-mániája nemcsak a szerelmet zárja ki az életéből, hanem mániákus ragaszkodást is eredményez a fiatalsága iránt. A szépség ugyanis, hiszi önzésében az úrnő, csak a fiatalság velejárója, és harcol minden egyes ránc, az öregedés minden egyes jele ellen. Ezzel pedig elveszíti azt a képességét, ami pedig az ember-lét egyik legfőbb sajátja, mélyen emberi tudás és tulajdonság: az empátiát. Azt, hogy képesek vagyunk a másik ember helyébe képzelni magunkat, hogy képesek vagyunk kilépni önmagunkból. A Vanita-féle tükör-lét csak önmagára fókuszál, mert az ember csak önmagát keresi és látja a külvilágban. De ezen a szigeten olyan lények is élnek, akik éppen ellenkezőleg: képesek a másik gondolataiban is olvasni. A foncsorok népe azt a nagy terhet jelentő tulajdonságot kapta, hogy szavak nélkül is belelátnak egymás gondolataiba, kitalálják egymás gondolatait, még szavak nélkül is értik egymást. Ez a foncsorokról szóló legenda a leginkább elgondolkodtató a regényben. Azt látjuk ugyanis, hogy a szavak nélküli – empatikus – kommunikáció tökélye azt eredményezi, hogy nem kell egymással kommunikálniuk, és ha nem kell, akkor egy idő után már nem is tudnak. Vanita úrnő tökéletes egoizmusa és a foncsorok tökéletes önfeladása, azonosulása a másikkal egymás ellentétjei, ugyanakkor egyik sem járható út az emberek / az egerek számára. Rumini és társai ugyanis a kettő között vannak, és úgy tűnik, ez az ember-lét normális középútja: fontos nekik, hogy milyennek látszanak kívülről, de nem áldoznak föl mindent ennek érdekében. És fontos nekik, hogy értsék egymás gondolatait, de a másik ember gondolataiból csak egy kicsiny hányadot értenek meg. Ahhoz, hogy értsék a másikat, szükséges még valami: a kommunikáció. A foncsorok teljes önfeladása megszünteti a kommunikációt közöttük, mert kimondás (és ezzel: átgondolás, mérlegelés, formába öntés) nélkül is képesek egymás gondolataiban olvasni. Vanita teljes önzése pedig azért szünteti meg a kommunikációt, mert őt meg nem érdekli a másik ember léte, gondolkodása, érzelmei. A regény legmélyebb tartalma véleményem szerint az, hogy éppen ez a rész szól Rumini és Sajtos Rozi szerelméről. A szem a lélek tükre, szoktuk mondani, és valóban, több kicsiny szövegrészlet tárgyalja azt, hogy Rumini akárhányszor belenézett Rozi szemébe, mindannyiszor látta benne Rozit és önmagát is. Tehát az emberek/egerek szerelme nem jelent sem teljes önfeladást (mint a foncsorok népének, akik a másikat tükrözik csak), és nem jelent teljes önzést sem (mint Vanita úrnőnek, aki ezáltal elszalasztja a szerelmet). Az, hogy a regény alaptémája a szerelem, és hogy arról szól, hogy belelátunk-e a másik ember érzelmeibe, gondolataiba, már szinte a legelején megjelenik. A második fejezet elején Rozi és Rumini ülnek a hajó fedélzetén, és így beszélgetnek: „– Nekem inkább összenőtt csillámgilisztának tűntek – dünnyögte Rumini, de közben máshol járt az esze. A lányt nézte, akinek szemében különös fény gyúlt, mintha az ég két legfényesebb csillaga ragyogna benne.   – Jaj, ne mondj ilyet, Rumini, mert zavarba hozol! – sütötte le a szemét Rozi.   – Mivel? A csillámgilisztával? – lepődött meg a fiú.   – Nem, hanem amit a szememről mondtál – suttogta Rozi. Rumini megzavarodott. Biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem ejtett hangosan a lány szemeiről. Csak nem képes Rozi olvasni a gondolataiban?   – Nem vagyok képes – felelte Rozi furcsa, távoli hangon –, csak arra felelek, amit mondasz.” Ugyanennek a párbeszédnek megvan persze az ironikus magyarázata is, Balikó ugyanis időnként gúnyos megjegyzést tesz Rumini szerelmére és szerelem miatti elveszettségére. Szem, gondolat, érzés, szerelem, tükröződés ilyen módon már az elején összekapcsolódnak, és mindvégig ez lesz a legfontosabb kérdése a műnek. Látható, hogy azt is mondja, hogy nyelv, a megfogalmazás, a megformálás és a kimondás, az ember-közivé tétel a legfontosabb az emberi kommunikációban. A tükröződés egyúttal a regény világában azt is jelenti, hogy a külső tükör azt mutatja, amit látni szeretnénk, de van egy belső tükör is, amelyik azt jelzi, mi van belül az emberben. Szimbolikusan az fejezi ki ezt a kettősséget, hogy a külső tükör valóban kívül van, a hegy felületén, a belső tükör pedig a hegy belsejében, a barlangban. Ez a belső tükör azt mutatja meg, ami a lényeg. Belül, a hegy gyomrában azt látjuk, hogy Rumini egyszer feláldozza magát Sajtos Roziért, akkor, amikor belemerül a tavacskába, hogy megmentse, utána pedig mindketten akár fel is áldoznák magukat azért, hogy az újszülöttet, egy ismeretlen, de ártatlan és gyámoltalan lényt megmentsenek. Sőt, Rumini hajlandó mindet föláldozni, hogy az ártatlan Molli, akiért ők felelősséget éreznek, megmeneküljön. Rozi megmenekülhetne, de nem megy el, Rumini pedig másodszor is belemerülne a tó vizébe csak azért, hogy a tojásból éppen kikelt kissárkánynak ne kelljen elpusztulnia. Vanita viszont akár azonnal el is pusztítaná a sárkányfiókát, ha ezzel önmaga fiatalságát biztosíthatná.  Az önzés és az önfeláldozás, úgy tűnik, a legmélyebb morális kérdés ebben a regényben. Látjuk, hogy mélyen összefügg a másik ember értésével vagy a másik ember iránti érdeklődéssel. A Szélkirálynő legénysége eleve azért indul el, hogy Rozit megmentsék, és a hajón senkinek semmiféle kétsége nincs afelől, hogy muszáj elmenniük és megmenteniük. Amikor partot érnek, nemcsak Rumini teszi kockára az életét Roziért, hanem a hajó minden egyes matróza. (A kapitány és a kormányos, akik elleneznék az utat, ők is azért elleneznék, hogy ne kerüljön veszélybe a hajó legénysége). Önzés és önzetlenség kérdésében pedig a kinézetnek nincsen semmiféle szerepe. A vízből feltörő sárkány fájdalmasan sír az elveszett tojásért, majd miután visszakapja elrabolt gyerekét, cserébe megajándékozza a hajót hazatéréshez szükséges áramlattal. Fájdalmas sírását pontosan értik az őt halló matrózok: nem kell belelátniuk és azonosulniuk vele, de nem is zárkóznak el attól, hogy egy másik lény fájdalmát átéljék. A sárkány kommunikál, és a matrózok ezt a kommunikációt értik. * Jó olvasni a Rumini köteteit. Valószínűleg azért is, mert az elbeszélő nem siet: szép komótosan mesél el minden jelenetet, párbeszédet, lényeges és lényegtelen epizódot. Kiválóak azok a részek, ahol az események fordulatosak és izgalmasak, de az elbeszélő mégis nyugodtan mesél, nem csak a fordulatokra és akciókra figyel, hanem azok elbeszélésére, részletezésére is szán időt. A regényfolyam a kalózregény tradícióját követi, igazi kalandregény, amelyben az eseményeknek, a fordulatoknak, az ellenséggel megvívott harcnak, a személyes bátorságnak, leleménynek és okosságnak kitüntetett szerepe van. Ez a kötet valamelyest ellép a fantasy irányába: nagyon fontosak azok a különleges képességek és az a képzeletben létrehozott világ, amelyben más törvényszerűségek uralkodnak, annak a világnak a saját törvényszerűségei. Ám a fantasynak jellemzője az is, hogy ahogyan a végső összecsapás közeledik, úgy gyorsulnak föl az események is, egyre fenyegetőbbé és fenyegetőbbé válik a világ a főhősök számára, egyre több a fordulat a cselekményben. Ez gyakran, más regényekben is azzal jár együtt, hogy az elbeszélés felgyorsul, az elbeszélő nem szán elég időt az érzékletes leírásokra, az akciók kidolgozására, hanem rábízza magát az akciók pergésére. Sajnos a Tükör-sziget utolsó fejezetiben is sok az ilyen túlságosan gyors részlet. Holott nem kell sietni: minden fordulat akkor érdekes, amikor részletesen, érzékletesen és némileg a kisgyerekek tempójához igazodva írja le a regény. A legvégén visszaáll a Rumini-sorozat egészének rendje: Negró mogorván felsúroltatja a hajópadlót Balikóval és Ruminivel, a két rosszcsont pedig boldogan majszolja el a dugicsokit. Mindezt kedvesen, úgy, hogy ismét a korábbi, szeretnivaló világban érzi magát az olvasó. És már várja is a folytatást.  Fenyő D. György Forrás: igyic.hu