Az állandó és kölcsönös ismerkedési folyamatban eddig kiderült a monyókról, hogy bár gyakran bölcsek és hetyke mindentudók, mégis esendőek, tudásuk állandóan megkérdőjeleződik, vagy ők maguk kérdőjelezik meg azt. Lélekben növekedni képes kis lények, akik valahol a látható és láthatatlan világok határán élnek, öntörvényűek, néha furcsán okoskodóak, nyelvi humoruk az óvodáskorú gyermekek nyelvéhez áll közel. Látszólag jelentéktelen dolgokkal töltik az idejüket, olyasmikkel, amik a felnőttek szemében időfecsérelésnek tűnhetnek, azonban a monyók és a gyerekek időtlen létében csak ezeknek a cselekedeteknek van igazán értelmük. Az emberekkel szemben, bár izgatják a fantáziájukat, fenntartásaik vannak. Ezeket a fenntartásokat nyugodt szívvel dédelgetik, ugyanis meggyőződésük, hogy a felnőttek nem látják őket. Azonban, mint az a szerző olvasóhoz intézett kiszólásaiból kiderül, ez koránt sincs így. De, bár legtöbbször látja és tudja, mi történik a monyókkal, feléjük nem árulja el magát, hanem a két világ között a kisfia jelenti az összekötő kapcsot. Bár eleinte úgy tűnik, a mesék egyenként is különálló történetek, ahogy kibontakozik Samu személyisége, környezete , és a szerző és kisfia valódi, mindennapi életének eseményei is befolyásolják a vízimonyó történetének alakulását, úgy válik egyre inkább meseregény-szerűvé a Monyómesék. A mesehősök, a kisgyerekek láthatatlan barátai, az igazából is létező kutya és kismacska, a szerzőnő életének eseményei és egy régi, kilencvenkilenc éves ház története csábítja fantáziadús kalandozásra az olvasókat, alkalmat adva az együttolvasás során akár közösen kitalált történetek elmondására, vagy akár a monyómesék tovább szövésére. Gergely Edó mesevilága kipróbált, gyermekolvasókon edződött képződmény, kitapinthatóan a szóbeliségből, az „anya mesél a gyermekének” szituációból táplálkozik, ebben a helyzetben van a csírája. Hátterében egy olyan tájékozódás érzékelhető, amely a világban létező, és gyakran észrevétlenül maradó csodákra irányítja rá a figyelmet. Rokonszenves vonása, hogy ezek a csodák nem elidegenítő jellegűek, inkább valamiféle kiteljesedés útját nyitják meg: a közeliség csodái, apró, élhető csodák. A kötetet Kürti Andrea grafikus meleg tónusú rajzai illusztrálják.     Demeter Éva Edó mesél a monyókról, így kezdődik a könyv. Az első részben arról mesél a szerző, aki maga is édesanya, hogy hogyan találkozott a monyókkal: a gyöngyvirágillatot számlálóval, a házimonyóval, aki általában csak valamelyik testrészét mutatja meg, és a Rezső nevű plüssmaci képében érkező monyóval, akinek olyan monyósan áll a szeme. Hosszabb beszélgetést a házimonyóval folytat, aki azért mutatkozik ritkán ünnepi alakjában, mert a felnőttek is olyanok mint a gyerekek, nyafognak, mert nem tudják mi a bajuk és azért nem tudják, mert nem szánnak időt arra, hogy megtudják, mit is szeretnének. Meggyőződésem, hogy sok felnőtt, aki az első részt elolvassa, úgy érzi majd: neki, róla szól ez a könyv, és tovább kell olvasnia. A könyv további részében azonban keveset mesél Edó, mintha csupán röviden beszámolna arról, hogy hol, milyen körülmények között látta viszont az ismerős monyókat, vagy találkozott újabb monyóval: például a kisfia fürdetésekor annak hajában talált egy vízimonyót, hogy egyik utazásuk előtt érkezett meg hozzájuk a kulcslyukmonyó. Ezek a beszámolók azonban arról győznek meg, hogy nemcsak úgy beszél a monyókról, mintha léteznének, hanem valóban látja őket. Azzal a harmadik szemmel, amivel a láthatatlant érzékelik a beavatottak. Az eseményeket, a részleteket a mindenttudó mesélőtől tudjuk.   Az első rész után a három mohó monyót ismerjük meg, akik a szél hátán egy pitypangernyővel a vacsoracsillagra repülnek és minden este más vacsorában alszanak. Mi tagadás, én végigolvastam volna a könyvet csupa gyöngyvirágillatot számláló, csak egyes testrészében láthatóvá váló és mohó monyó történetéről is. De a harmadik részben megismerjük Samut, a vízimonyót, aki apró termete, lila szőrzete ellenére, százéves korától függetlenül esendően emberi. Az események róla szólnak, mégsem az a fontos, hogy vele mi történik (barátot talál, majd szerelmes lesz, családot alapít, gyerekei születnek, utazik), hanem hogy benne mi zajlik.   A bonyodalom akkor kezdődik, hogy kilencvenkilenc év várakozás után becsöppent Edóékhoz. Emiatt szerencsésnek gondolja magát, mert jó társaságba került. Ettől kezdve megváltozik a megszokott élete, mert a csend ahelyett hogy beszélne hozzá, süketül kong. Lackó, a szemtelen monyófickó vendégeskedik nála, aki iránt saját maga számára is érthetetlenül melegséget és gyöngédséget érez. Pedig az ismerkedésük idején még nem is árasztotta el a szívét az az érzés, amelynek „olyan ereje van, hogy mindenki életébe, aki csak megérzi ezt a ragyogást, beáramlik annak aranyló fénye.” De megtörténik ez a csoda is, és az is, amitől a monyók aranybundássá válnak, azaz szerelmes lesz Lujziba, a kulcslyukmonyóba. Lujzi vendégeskedésével azonban Samunak nem volt lehetősége a “hibernálásra”. Miközben olvastam Samu zsörtölődését arról, hogy nem ülhet most már csak úgy potyára a világban, hanem egyfolytában csinálnia kell valamit, mert a kulcslyukmonyóknál ez a szokás, az egyedülálló barátaim jutottak eszembe, akiknek gondolatban azt kívántam, bárcsak az ő vasárnapjaikat is „rontaná el” ilyenformán egy társ. A kulcslyukmonyók a titkos gondolatok zárjait is kinyitják: Lujzi megérezte, hogy Samu mire vágyik, ezért elutazott egy időre, hogy Samu hibernálhasson. Samu Edóéknál telel, egyre többen lesznek: monyóikrek születnek, újabb játékfigurák és egy igazi macska gyarapítja a családot. Edó-édesanya szerint: „nem is olyan rossz, hogy, bár csak egy gyermekem van, mégis annyian vagyunk, mint a rosta lika”. A könyv végén is úgy jártam, mint az elején: ha már megkedveltem Samuékat (és persze Edóékat), még tovább szerettem volna olvasni róluk.   Azzal ér véget a mese, hogy a monyók is Olthévízre utaznak Edóékkal. Nagyon frappáns a befejezés, hogy ha ki- vagy belépünk egy kapun, nem tudjuk, mi vár ránk kint vagy bent. Épp úgy filozofálhatunk ezen, mint a monyók láthatatlanságáról vagy megmutatkozásáról. Tudom, hogy előbb volt a szöveg és ahhoz készültek az illusztrációk, mégis úgy érzem, hogy mese és kép egyszerre születtek, ikertestvérek. Keveset írok azzal, hogy az illusztrátor, Kürti Andrea, tökéletesen mutatja meg a perspektívaváltást: hol a monyókra fókuszál és ilyenkor a családot a hatalmas cipők, zoknik vagy hatalmasra nagyított tárgyaik, például egy csésze képviseli, hol meg a családot látjuk vagy háziállataikat és ilyenkor a monyók törpe- azaz játékméretűek. Még az is kevés, ha a képek rendkívül finom, árnyalt kidolgozottságát említem, a cipőn, lábason, csigaházon, hálósipkán, piros autón és piros maciruhán, bögrén, kabáton, hölgyön, csészaljon újra és újra megjelenő pöttyöknek a sokféleségben is harmonikus képi világot teremtő szerepét, és hasonlóan sorolhátanám például a virágmintás tárgyakat.   Edó metaforáját átvéve: az illusztrációk ugyanazt a ragyogást sugározzák, ami Samu szíve tájékán fénylett és ami a könyvből kiáramlik az olvasóra. Edó az első részben írja: „kinéztek maguknak minket a monyók, és még mindenféle furcsa alakban meg fognak jelenni az életünkben. És a te életedben is, biztos vagyok benne, csak figyelj, mert soha nem tudhatod, mikor, hol bukkan fel egy ilyen monyó.” Én tudok egy biztos helyet ahol, felbukkanak: ebben a könyvben. Ha kinyitjuk, életre kelnek a monyók és itt vannak közöttünk. Ajánlom kicsinek, nagynak és így karácsony tájékán azoknak is ajándékozhatunk belőlük, akik eszünkbe jutottak olvasás közben. Bár egyetlen szó sem esik a karácsonyról, adventi programokat szervező könyvtáraknak, szervezeteknek ajánlom, hogy könyvbemutatókkal, felolvasásokkal népszerűsítsék, hiszen a hétköznapokban jelenlévő szeretet formái, az erósz, fíliá és agapé alkotják e mese láncfonalát, amelyre az események szövődnek. Gergely Edónak nem kell szégyenkeznie monyói miatt: ha találkozni fognak Lázár Ervin láthatatlanjaival, másságuk ellenére is érteni fogják egymást a szeretet közös nyelvén. VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>