Boulard felügyelőt bálványozták az emberei. Hagyta, hogy kisírják magukat a vállán, ha maguk alatt voltak, tudta a gyermekeik nevét, virággal kedveskedett feleségeiknek a születésnapjukon, de ha csalódott volt, ha igazán csalódott volt, akkor fel sem ismerte őket az utcán, és úgy tért ki előlük, mint ha kóbor kutyák lennének.

A Gőzölgő Vadkan emeletét lezárták a többi vendég elől, hogy sort keríthessenek erre a rögtönzött megbeszélésre. Csak két villanykörtét hagytak égve egy nagy vadkanfej két oldalán, közvetlenül Boulard felett. A terem végéből nyílt a konyha. Szakadatlanul pincérek haladtak el mellettük tányérokkal megrakodva.

A felügyelő embereitől kissé távolabb, egy különálló asztalnál egy alkalmazott ült, és éppen zöldséget pucolt.

Boulard jobban kedvelte az itteni légkört az Orfèvres rakparténál. Ha csak alkalma nyílt rá, itt tartott eligazítást. Imádta a mártások illatát és a konyhaajtó csapódását. Egy aveyroni fogadóban nőtt fel.

– Na és a zeppelin? – kiáltotta Boulard. – Tudja valaki, hogy mit keresett ott? Csak azt ne mondjátok nekem, hogy véletlenül tévedt oda!

Senki sem felelt.

Egy férfi lépett be. A felügyelő füléhez hajolt, aki felhúzott szemöldökkel válaszolt neki:

– Ki az?

Az illető nem tudta.

– Jól van. Engedjék fel.

A küldönc eltűnt.

Boulard tört magának egy darab kenyeret, hogy kitunkolja tányérjából a szaftot. Bizonytalan mozdulatot tett a fiú irányába, aki nekik háttal zöldséget pucolt a félreeső zugban.

– Ilyen embereket akarok magamnak – morogta. – Kérnek tőle valamit, ő pedig szépen megcsinálja. Ti huszonöten vagytok, és hagyjátok meglógni azt a kölyköt. Ha az a jómadár itt lenne ebben a helyiségben, még az ablakot is kinyitná neki valamelyikőtök.

– Felügyelő úr…

Boulard a feleselni merészelő rendőrre nézett. Augustin Avignon volt az, hű hadnagya immár húsz éve. Boulard hunyorogva bámult rá, mintha homályosan derengeni kezdett volna neki, hogy honnan ismeri ezt az arcot.

– Felügyelő úr, nincs magyarázat arra, ami történt. Még a harangozó is azt mondja odafenn, hogy nem látta. Valóságos ördög az a fiú. Esküszöm, minden tőlünk telhetőt megtettünk. 

Boulard lassan dörzsölgette a fülcimpáját. Ha ezt a mozdulatot tette, jobb volt óvatosnak lenni. Szelíd hangon válaszolt Avignonnak:

– Már megbocsásson… Fogalmam sincs, mit keres itt, uram, és hogy pontosan kicsoda. Csak annyit tudok, hogy még az a fickó is jobban ellátná az ön feladatát, aki csigát árul itt az utca végén, balra.

Boulard újra a mártást kezdte tunkolgatni. Avignon orra egy cseppet megnyúlt. Könnyezett a szeme. Elfordult, hogy észrevétlenül megdörzsölgesse ruhája ujjával.

Szerencsére senki sem figyelte.

Mintha egy reszkető antilop termett volna a Gőzölgő Vadkan emeletén, az egység tagjai egyazon mozdulattal a fiatal lány felé fordultak, aki a lépcső tetején tűnt fel.

A zöld szemű lány volt.

Boulard megtörölgette a száját egy asztalkendő sarkával, finoman odébb tolta az asztalt, majd felállt.

– Kisasszony.

A kisasszony lesütötte a szemét ennyi sok rendőr előtt.

– Beszélni kívánt velem? – kérdezte Boulard.

Tett pár lépést felé, lekapta egyik hadnagya fejéről a sapkát, aki elfelejtette levenni, és feltűnés nélkül egy félig üres levesestálba süllyesztette, amit egy felszolgáló gyorsan magával vitt. A sapka eltűnt a konyha irányába.

A kisasszony felemelte a fejét. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy beszélhet-e ez előtt a gyülekezet előtt.

– Vegye úgy, hogy ezek az emberek nincsenek is itt – mondta Boulard. – Számomra nem léteznek többé.

– Ott voltam ma reggel – mondta a lány.

Minden férfi enyhén kihúzta magát. A lánynak egészen finom angol akcentusa volt, a hangjában némi fátyolossággal, ami mindenkiben felébresztette a vágyat, hogy a legjobb arcát mutassa.

A végén még a zöldséges fiú is abbahagyta a pucolást, bár nem fordult hátra. A lány hozzáfűzte az iméntiekhez:

– Láttam valamit.

– Nem ön az egyetlen – mondta Boulard. – Ezek az urak igazán szép látványossággal szolgáltak nekünk.

– De én mást láttam, biztos úr.

Némi diszkrét somolygás támadt. A fiatal lány úgy beszélt a felügyelővel, mintha egy közlekedési rendőrrel lenne dolga.

– Láttam, hogy ki lőtt.

A mosolyok tovatűntek. Boulard az öklében szorongatta az asztalkendőjét.

– Az Hôtel-Dieu ablakában állt – folytatta a lány. – De mire odaértem, már elment. Ez minden, amit tudok.

Átnyújtott egy félbehajtott papírlapot. A felügyelő szétnyitotta. Egy grafittal rajzolt portré volt. Bajusz és vékony keretes szemüveg.

– Íme, a férfi arca – mondta a lány. – Próbálják meg előkeríteni.

Boulard igyekezett elrejteni a csodálkozását. Most már akadt egy nyom, amelyen elindulhatott. Az, hogy ki adta le a lövéseket, éppoly fontossággal bírt számára, mint a szökevény személye.

– Szeretném, ha követne bennünket, kisasszony. Pontosabb információra lenne szükségünk.

– Nincsenek pontosabb információk. Minden itt van.

Azzal a nagy palatáblához lépett, amelyen a menü állt, és könyökével letörölte róla a véres hurkát és a disznólábat. Krétával felírt rá egy címet.

– Holnap reggel ötkor indul a hajóm Calais-ból – mondta közben. – Egész éjszaka vezetni fogok. A kocsim az utcában áll. De odaát felkereshetnek, ha kedvük tartja.

Az összes férfi szája bárgyú mosolyra húzódott. Hirtelen elfogta őket a vágy, hogy tengerre szálljanak.

Boulard felügyelő szemügyre vette a felírt címet. A lány a keresztnevét és családneve kezdőbetűit is feltüntette felette.

Ethel B. H.

Everland Manor

Inverness

Boulard felügyelő először meg sem tudott szólalni. És zavarta, hogy zavarban van az emberei előtt.

– Jól van – mondta. – Ez Angliában található.

Ezúttal minden szavát jól megfontolta, nehogy melléfogjon.

– Nem. Dehogy. Nem Angliában.

A lány válasz közben egy hajlékony bőrsapka alá bújtatta a haját, a homlokrészén széles motoros szemüveggel.

– Hanem…

– Hanem Skóciában, biztos úr.

– Hát hogyne – mondta élénken Boulard, aki ösztönös könyökmozdulatot tett, a skót dudát imitálva.

Habozott, hogy ne fűzzön-e még hozzá pár rövid turisztikai megjegyzést is, amelyekkel biztosítaná az ifjú hölgyet arról, hogy tisztában van Skócia létezésével, nagyon is jól ismeri a whiskyjeit és a skót szoknyáit. De a lány állt elő egy kérdéssel:

– Mit követett el ez a Vango, hogy így üldözik?

– Nem áll jogomban elárulni önnek – felelte Boulard boldogan, amiért újra ő kerekedett felül, nemcsak a lány, hanem önmaga felett is győzedelmeskedve. – Érdekli kegyedet a személye?

– Tetszik a gondolat, hogy egy pap székesegyházakra mászik fel a rendőrség elől.

– Még nem volt pap – pontosított Boulard.

– Hála az égnek!

A lány ezt még fátyolosabb hangon és rejtélyesebben mondta. A felügyelő felfigyelt a szavak kétértelműségére. A lányt láthatólag mintha megnyugtatta volna, hogy nem egy felszentelt pap cselekedett így. De más is volt itt… Boulard érezte, hogy a lány titkos örömet érez, amiért az ifjú, különösen ez az ifjú, végül mégsem lett pap.

– Ismeri őt? – kérdezte Boulard, és közelebb lépett hozzá.

– Nem.

Boulard ezúttal némi leplezett szomorúságot hallott kicsendülni a hangjából. És a felügyelő, aki nem bírta megállni, hogy ne elemezgessen mindent, látta, hogy a lány igazat mond. Nem ismerte a székesegyházra felmászó papnövendéket, idegen volt számára az a Vango, akit ezen a napon látott maga előtt, de Boulard kitalálta, hogy valamikor a múltban bizonyára ismerte őt.

A felügyelő arra is ráébredt, hogy a lány a keresztnevén nevezte az ifjút. Szinte biztos volt benne. Honnan tudhatja, hogy Vangónak hívják? Ő csak egyszer ejtette ki a száján a nevét a templomtéren, a kavarodásban. Az esti lapok nem említettek nevet. Megpróbálta egy kicsit még tartóztatni.

– Ön mit keresett ott reggel?

– Kedvelem a romantikus szertartásokat.

A lány kesztyűt húzott, ám a keze így is ugyanolyan kecsesnek hatott.

Boulard reflexei újra a régiek voltak.

– Megkérjem az egyik emberemet, hogy elkísérje?

– Nem szorulok kíséretre, uram. Jó éjszakát!

Azzal lerohant a lépcsőn.

Boulard látta, hogy valamennyi embere az ablakokhoz tódul. Nézték, ahogy Ethel egy sár borította parányi Napier-Railtonhoz lép, ehhez az ultraerős autócsodához, ami nemrég került ki a brooklandsi Thomson&Taylor műhelyből. Valódi repülőgépmotor edzett acélban.

A lány beindította az autót, szemére húzta a szemüveget, és eltűnt az éjszakában.

A Gőzölgő Vadkan termében mintha egy csapásra oldottabbá vált volna a hangulat. Mind nevetni kezdtek, meg egymás hátát csapkodták, mintha mindannyian szerencsésen túlélték volna egy földrengés utórezgését.

Boulard ott maradt az ablaknál. Egy fiút figyelt, aki magában álldogált a lámpaoszlop alatt feszes, bordó kötényben. Látta, hogy közvetlenül az autó elindulása után az úttestre lép, egy darabig a kocsi után fut, majd megáll, és a kandelábernek támaszkodik.

Az elhajtó autó füstjében nem tudta kivenni az arcát. De amikor a füst eloszlott, Boulard felkiáltott, és leszáguldott a lépcsőn.

Öt másodperccel később a felügyelő már a szemközti járdán volt.

Senki.

Boulard belerúgott a lámpaoszlopba, és bicegve a söröző felé iramodott. Visszament az emeletre, belépett a konyhába, ahol galléron ragadta a séfet, kirángatta a terembe, és megmutatta neki az asztalra rakott, hibátlanul megpucolt krumplihalmot.

A séf megigazította szakácssapkáját, majd hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett egy burgonyát, és hosszasan, hozzáértő szemmel vizsgálgatta, valami kifogásolnivalót keresve rajta, de semmit sem talált.

– Bámulatos. Nyolc lapja van, szép, oktaéder formájúra vágott krumpli. Ügyesebben nem is csinálhatta volna. Igazi tehetség.

– Hol van, aki csinálta? – kérdezte Boulard.

– Azt… Azt nem tudom. De örülnék, ha előkerülne. Ne izguljon, nem engedem el addig, amíg ki nem fizettem a jussát. Majd maga is elmondhatja neki, hogy mit gondol ezekről a krump…

Boulard kényszeredetten elmosolyodott.

– Hogyne. Mondja csak, régóta ismeri ezt a művészt?

– Nem. Szombatonként, ha sok a munka, alkalmi kisegítőket veszünk fel egy napra a Les Halles negyedben, a Saint Eustache-templom előtti piacon. Ott találtam rá ma este kilenckor. A nevét nem tudom.

Boulard felborította az asztalt az oktaéder formájúra vágott krumplik becses piramisával együtt.