Teljes szívemből utálom a vasárnapokat, mert ilyenkor nem történik semmi. Minden haveromnak a családjával kell lenni, kirándulni mennek, vendégségbe vagy autókiállításra, csak mi nem megyünk soha sehova. A nagyszüleim közül egyedül anya apukája él, valahol Sopron mellett a harmadik feleségével, de ô nincs nagyon jóban apával, szóval nem szoktuk látogatni. A vasárnap délelőttöket Helga néni a templomban tölti, Misu a gépe előtt, Vera az ágyában, apa pedig rendszerint a konyhában motoszkál. Ma is ott volt, de nem szólt egy szót sem, gondolom, fájhatott a feje rendesen. Legalább ilyenkor jut időm kimenni a kutyákhoz a menhelyre, oda hétköznapokon úgysem tudok, mert marha messze van. Először el kell zötyögni a villamossal a Móriczig, aztán felszállni egy buszra, ami ritkán jár, aztán egy másikra, ami még ritkábban, úgyhogy simán másfél óra, amíg kiérek. Ma megsétáltattam Dömét, Macit, Negrót és Bonót, aztán fodrászkodtam egy kicsit, és összebarátkoztam két frissen behozott kutyussal. Az egyikük, Rozi még nagyon fél, mert majdnem egy évig csavargott Budakeszi és Solymár között az erdőben, mire befogták.

Csak akkor mentem haza, amikor már nagyon éhes voltam, de nálunk a vasárnapi ebédet nem lehet lekésni, mert ilyenkor még Helga néni is megpihen, és apa főz. Ma konzervparadicsommal felturbózott spagettivel próbálkozott, de biztos a viccein gondolkozott közben, mert végül a tányérokon nyálkás és ragacsos kupacban állt a tészta, a szósznak pedig kicsit hányásíze volt. Azért megettük, mert nem volt más, és különben sem akartuk hakni előtt idegesíteni, csak mosogatás közben beszéltük meg Misuval, hogy ennél még akkor is jobban jártunk volna, ha mi kotyvasztunk valamit. Jó lett volna legalább délután találkozni Lilivel, de elment Pomázra nagymamát látogatni. Szonja és Kata hívott plázázni, de ők olyan helyekre szoktak beülni, ahol nekem egy pohár vízre sincs elég pénzem, Misunak meg hiába könyörögtem, nem akart velem lejönni a Ligetbe, szerinte nekem sem kéne napra mennem, anélkül is elég hülye vagyok, úgyhogy csak izzadtam a lakásban, mert se olvasni, se aludni nem bírtam a melegtől.

Vera ma elkezdett tanulni. Legalábbis miután reggelinél Misuhoz, pontosabban – mivel célozni nem tud – Misu feje mellett a falhoz vágta a lekváros kenyerét, késô délutánig az íróasztalánál ült, és úgy csinált, mint aki nagyon el van foglalva a könyveivel. Apát ez annyira meghatotta, hogy behozta neki a szobába a nyúlós tésztát, de persze őt szánalmasan könnyű megvezetni, észre se vette a telefont Vera ölében. Én viszont láttam, hogy végig az üzeneteit figyeli, és ha fellépés előtt nem kéne annyira vigyázni apa hangulatára, nem is mosogattam volna el helyette. Apa öt körül ment el, és amikor negyed hatkor csöngettek, Vera rögtön félredobta a történelemjegyzeteit, és rohant a kaputelefonhoz, aztán vissza a szobába, felrángatta magára a legszűkebb gatyáját, leengedte a haját, magára fújt másfél liter parfümöt, és lazán odaszólt nekem, hogy Virike, te nem láttál semmit. Addigra már nagyon elegem lett abból, hogy csak szívok miatta,miközben emberszámba sem vesz, úgyhogy belebújtam a tornacipőmbe, és mondtam, hogy a sarokig jövök én is. Tudtam, hogy nem mer majd ellenkezni. Ha már egyszer falaznom kell nekik, legalább hadd nézzem meg az új barátját.

Apa túl korán ért haza, és az soha nem jelent jót. Misuval éppen a tévé előtt ültünk, és azon vitatkoztunk, hogy melyik értelmetlen filmet nézzük: amelyik már fél órája ment, de még csak egyszer láttuk, vagy amelyik éppen akkor kezdődött, de valakinek a személyes kedvence lehetett a csatornánál, mert mi már kívülről tudtuk az egészet.

– Hogy ment? – kérdeztem, amikor apa belépett. Fújt egyet, levette a zakóját, és félig megtöltött egy vizespoharat whiskyvel. Majdnem kettétört a kanapé, ahogy lehuppant mellém.

– Rettenetesen unalmas voltam – felelte, és annyira elkeseredett volt a hangja, hogy ezt simán el is hittem neki.

– Nem lehettél rosszabb, mint ezek itt – mondta Misu. – Most nézd meg, üt, a másik elhajol, beveri a kezét az ajtófélfába, és jaj, de nagyon fáj neki. Komolyan, most röhögjek vagy sírjak?

– Ez még nem is olyan szörnyû, Misukám. Hidd el, én még ennél is unalmasabb voltam. Abbahagyom az egészet. Ez volt az utolsó hakni. Kész, vége.

Megszoktuk már, hogy apa nincs elragadtatva magától. Misu nem is figyelt rá, csak kapcsolgatott tovább, én viszont szerettem volna megvigasztalni, csak éppen semmi értelmes nem jutott az eszembe. Megsimogattam a vállát, mert ennél jobb ötletem nem akadt, aztán együtt bámultuk a tévét. Azt rég megtanultam, hogy aki igazán szomorú, azon nem nagyon lehet segíteni.

Valamiért nem tetszik nekem Vera új barátja. Ez nem annyira meglepő, mert a legtöbb pasija tök gáz, de ez most más. Egész normálisan nézett ki, szűk farmer és nagyon szűk póló volt rajta, a haja ugyanúgy volt belőve, mint Vera összes haverjának, és még köszönt is, sőt be is mutatkozott, megkérdezte, hogy merre megyek, és elkísérhetnek-e egy darabig, de valahogy kellemetlenül éreztem magam, amíg hozzám beszélt. Aztán feltette a zöld keretes napszemüvegét, és úgy már olyan volt, mint bárki más az utcán, és én el is feledkeztem az egészről, csak most jutott újra az eszembe, mert Vera még nem jött haza, pedig már tizenegy óra is elmúlt. Egy kicsit rossz a lelkiismeretem, mert apának azt mondtam, hogy korán lefeküdt aludni, de ha ezek után nem ér haza reggelig, és holnap egy kapualjban találják meg vérbe fagyva, akkor engem marhára le fognak tolni.