Hopp, nagyot ugrottam, és ahova kerültem, az nem akármilyen hely: Sopotnik Zoltán bűvös Fahéjas kertje. A punk-érdes, bekebelező futóverseiről elhíresült költő hogy, hogy nem, az idei könyvhéten gyerekkönyvvel lepte meg az olvasót. Természetesen nem holmi sima, könnyen megúszható és befogadható gyerekkönyvvel, Sopotnik nem adja ilyen olcsón a mese bőrét. Meg kell küzdeni vele. Le kell tudni nyúzni.    Az apróbb, összefüggő mesékből álló könyv főszereplői közt igazán szerethető alakokat találunk, olyan nevűeket, mint például Lassú báró és a jóbarátja, Nagypapa. Előbbi a könyv állítása szerint valóságos nemes, szolgái vannak és kastélyban él. Ideális mesefigura, ahogy magát jellemzi: „Egyidős az idővel, szokott tréfálkozni a Báró, családi örökség, súgja cinkosan.” Sopotnik mesél, a gyerekek a történet tajtékjába kapaszkodva élvezhetik és lelhetik örömüket benne, mígnem a felnőttek vagy a felnőttes gyerekek a mélybe bukva megkereshetik a lejjebb rejtegetett kincseket.    Sopotnik könnyedén, bámulatos mesemondó stílusban beszél, az élet komolyabb dolgait egyes mélyebb jelentésű metaforákba, hasonlatokba sűríti, esélyt adva a továbbgondolásnak, a dolgok mögötti izgalmas keresgéléseknek. Vagány, finoman szurkáló mesék ezek, szentimentális mázosság és cukorból öntött édesség nélkül. Ha előfordult volna véletlenül valamelyik, akárcsak egy rövidebb szakasz erejéig, azt személyesen Lassú báró fújta volna le haladéktalanul.     A kíváncsiak szerezzék be hamarjában a könyvet. Mert Lassú báró ide, Lassú báró oda, a Fahéjas kert gyorsan elfogy majd. Az egyik történet Nagypapa unokájáról, Balázsról számol be röviden és velősen, aki korábban mindentől, még a rántott csirkétől is félt. Aztán egy focimeccs meghozta a változást az életében. Egy másik történetben Balázs nagymamájáról olvashatunk: egy mérges tündér átka bajt hozott rá, ahhoz pedig, hogy sikerüljön a megmentése, csillaggá alakult Lassú báró és Nagyapa közbenjárása után. Az elérhetetlen égboltról pislant le Balázsra, a csillagok rendszerében mostantól Öreghölgycsillag néven szerepel. A hétköznapi dolgok és a varázslatban, csodákban lubickoló események és alakok a lehető legtermészetesebben érnek össze a Fahéjas kertben.    Sopotnik Zoltán nem takargatja költő mivoltát, a lírai vonal szépen tekeredik le, mint egy a Hecc cicák elgurította piros gombolyagról a fonal. „Legalább olyan nagy titok, mint a szeretet.” Egy-egy jelző, például a „selymes kávék”, olyan, mintha Sopotnik valamelyik verséből sétált volna át a képzelet gumikötelén a mese peronjához.      Állatokból sincs híján a Fahéjas kert, jól is néznénk ki, ha egy mesekönyvben nem lennének állatok. Nem ám mezei nyulak vagy nyávogó, tejfaló macskák, farokcsóváló kutyák a Sopotnik-bestiárium szereplői. Említhetőek például a Hecc macskák, ama rakoncátlan, bosszantó lények, a mindenki orra alá borsot törők, legyen akár állat vagy ember a kiszemelt áldozat. Aztán ott vannak a Sacc kutyák, a dolgokat megsaccolók és az álomalgát faldosó Viszlát halak, a derű csúszós testű halai. A magánmitológiák helyett a mesemitológiák működnek a könyvben, a Viszlát halakhoz visszatérve: „Az eszkimók azt tartják, hogy a színeket is tisztítják, meg a jó érzéseket és a tavaszt, …”  Sopotnik lazán veszi a mese megkövetelte szabályok akadályait, a meserend tökéletes betartásáért dicséret illeti a szerzőt. Okosan van adagolva minden, nem visz a szerző túlzásba semmit, bár a figurális ábrázolás lehetett volna gazdagabb, a szövegből ki-kibeszélés kevesebb, természetesebb. Ne menjünk bele a részletekbe, a Fahéjas kert egésze élvezetesen ízlelhető, fahéjjal megszórt kávéval egyenesen pompás. No, a könyvből kiderül, miért pont a fahéjas kávét mondtam…     A könyv végén – váratlan fordulatként -- a mese kerül veszélybe, nem árulok el többet, mindenki olvassa el és olvassa fel a szövegeket! Megsúgom, hogy Sopotnik Zoltán humora és leleményessége gondoskodik róla, hogy a minden jó, ha a vége jó elv ennek a könyvnek az esetében se szenvedjen csorbát. Egri Mónika illusztráció pedig magáért beszélnek. Egy szó mint száz: gyönyörűek.    Ayhan Gökhan