Természetes, hogy ösztönösen szeretnénk megvédeni a kisebbeket attól, amit rossznak tartunk a világban, ám téves azt feltételezni, hogy hermetikusan lezárhatjuk az otthonunkat. Mi több, amiről nem beszélünk, amitől megpróbálunk elfordulni, az a felszín alatt sokkal nagyobb károkat képes okozni. Ez egyformán igaz az olyan közeli és személyes traumákra, mint a nagyi halála, és a távoli, ám a mai napig élő tragédiákra, amelyek talán régen történtek, talán már a nagyszülők sem emlékeznek rá, mégis erős lenyomatot hagytak a társadalomban. Ismét tévedés abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az utóbbit a gyerekek és fiatalok nem érzékelik, nem élik meg, csak, mert nincs közvetlen kapcsolatuk vele.   Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell, ezért roppant fontosak az olyan könyvek, mint Sarah Cohen-Scali Maxa. A történet főszereplője, Max, az úgynevezett Lebensborg-program során létrehozott, genetikailag tökéletes német, akinek már magzati korában az minden vágya, hogy büszkévé tegye a Führert. A biológia mellett a környezet is minden erejével nevelni próbálja őt – hiába adja például anyja a Max nevet neki, a program vezetői „rendes német” névvel (Konrad) ruházzák fel, ezzel is erősítve árja identitását. Miközben a fiú gyerekkorát követjük, a harmincas évektől a háború végéig, az események közé sok fiktív elem keveredik, ám így is hátborzongatóan sok benne az igazság – a haláltáborokról mindenki tud, de talán kevésbé ismertek például a gyerekrablások és átnevelő iskolák, vagy maga a Lebensborg-program, amely nem a könyvben leírt módon, de létezett. Cohen-Scali őszintén és nyersen ír a nácizmusról – ezt már a megdöbbentő és merész borítóból lehet sejteni –, és bár hangvételéből érezhető, mennyire megveti az ideológiát, a Max mégsem válik didaktikussá, vagy egyoldalúvá, pedig ez olyan hiba volna, amelybe hasonló témák feldolgozásánál könnyű beleesni, és sokan meg is teszik.   „A nácizmus rossz.” Ez egy igen egyszerű tanulság, ám a jó történet nem kész kijelentések elé állítja az olvasóját, hanem felforgatja a már meglévő ismereteit. A Max először kérdőjelet tesz a pont helyére, majd a regény elején határozott nemmel válaszol rá. Max szemén keresztül ugyanis a világ úgy van rendben, ahogy a Führer mondja. Részletesen bevezet minket ebbe az ideológiába, felhívja a figyelmet az előnyeire, felvázolja a célokat, bemutatja az ellenségeket. Olykor bujkáló iróniát lehet felfedezni a sorok között, ám ez nem a főszereplőtől származik. Max őszintén hisz a rendszerben. Méghozzá jó sokáig.   Újabb erénye a könyvnek, hogy nem a szokásos kiábrándulás-történetet meséli el. Max kisgyerek, így sok mindent ért, sok mindent azonban nem, és természetes, hogy nehezen és kelletlenül bújik ki a belé nevelt keretek közül – erre gyakran felnőttek sem képesek. Sokszor a gyomrában érzi, hogy valami nincs rendben, ám lenyeli a kétségeit, mert egyrészt nem érti őket, másrészt nem akar csalódást okozni az egyetlen rendszernek, amit ismer.   A történetben több olyan pont van, ahol Maxnak volna lehetősége elfordulni a náci ideológiától, mégsem teszi. Lengyel gyerekeket segít elrabolni, jelen van, amikor vagonokba terelik őket, és bár nem egészen biztos a dolgában, mégis leleplezi azokat, akik szökni próbálnak. Emberek halnak meg, vagy tűnnek el örökre körülötte, ő azonban kitart. Joggal háborodik fel az olvasó, ugyan mi kell még ennek a fiúnak, hogy felfogja, mi folyik itt valójában? Ilyen szempontból nem kímél minket a regény, minden illúzió nélkül mutatja be, milyen erős lehet a hatalom befolyása és milyen nehéz visszajönni, ha egyszer már sikerült fanatizálni valakit. Másrészről viszont optimista a gondolat, hogy igenis vissza lehet jönni, még akkor is, ha az embert már magzati korától fogva befolyásolják. A genetika és a nevelés ellenére Maxban fel-felébred egyfajta ösztönös erkölcs, amely rávilágít a világa hibáira. A fiú valahogy lenyeli a kellemetlen érzést, egészen addig, amíg meg nem érkezik az életébe Lukas.   A fiúk az átnevelő iskolában találkoznak, és Max valamiért az első pillanattól fogva erős kapcsolatot érez kettejük között. Lukas azonban nem csak lengyel, de zsidó is, ám külsőleg olyan, mint egy igazi német árja, tehát maga a két lábon járó ellentmondás Max számára. A helyzet csak bonyolódik, ahogy jobban megismerik egymást – messze nem konfliktusmentes módon –, és Max minden korábbi kétsége sokszoros erővel támad vissza, lerombolva a fiú meggyőződésének maradékát is. Eközben a kinti világban dúl a háború, így fokozatosan az is darabjaira hull. Kérdés, hogy mindezek után talpra lehet-e állni. Maxnak sikerül leráznia magáról a neveltetése (és talán genetikus) láncait, visszaszerzi a nevet, amelyet az anyja adott neki, ezzel együtt végre saját identitást alakít ki, mégsem egyértelmű, hogy a történetnek jó-e a vége. Mit tehet, kiben bízhat egy gyerek, akinek a világa romokban hever?   Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontosak az ilyen és az ehhez hasonló könyvek, amelyek szóba hozzák, amiről nem szívesen beszélünk. A dolog iróniája, hogy az ifjúsági irodalomban egyre több a hasonló mű, pedig pont a fiatalokat akarnánk megvédeni bizonyos témáktól. Ha viszont sikerül elfogadni, hogy ezekkel a kérdésekkel, a világ „sötét” oldalával igenis foglalkozni kell, méghozzá minél hamarabb, akkor az olyan minőségi módon megírt könyvek, mint a Max kiváló eszközei lehetnek a feldolgozásnak.   Sarah Cohen-Scali fiatal felnőtteknek ajánlja a történetet, de semmiképpen se tizennyolcas korhatárra gondoljunk. Mivel az elbeszélő kisgyerek, a Max nyelvezete és stílusa minden nehézség nélkül befogadható akár egy általános iskolás számára is, ám nyilván akkor ideális elolvasni ezt a könyvet, amikor az ember már nagyjából tisztában van a történelmi háttérrel. Gimnazistáknak és a tanáraiknak már kifejezetten ajánlanám a Maxot, mert milyen jó lenne, ha a poros kötelezők mellett (ne adj’ Isten helyett) olyan magas minőségű kortársakon keresztül ismerhetnék meg saját történelmüket, amelyek nem óvnak a nehéz kérdésektől és ezzel reflexióra késztetnek. Elvégre, többek között, ez lenne az irodalom feladata. Turcsányi Réka Forrás:  prozanostra.com