Ha arra gondolunk, hogy ezek a könyvek jó alkalmakat kínálnak arra, hogy a diákokkal, gyerekeinkkel lehessen ezekről az élethelyzetekről beszélni, akkor nagyon örülhetünk e jelenségnek. Ha úgy fogjuk fel, hogy korunk ifjúsági irodalma megmutatja, milyen problémákkal kel szembesülniük a fiataloknak, akkor félteni kezdjük őket. Ha nem akarjuk bezárni a szemünket, akkor azt kell mondanunk, hogy milyen helyes, hogy az irodalom – az ifjúsági irodalom is – tematizálja mindazon problémákat, amelyek kitöltik a fiatalok gondolkodását, érzésvilágát. Ha viszont úgy érezzük, hogy világunk efelé az új durvaság felé halad, az nem kevés aggodalmat ébreszthet. A témák keménysége mögött a szemlélet keménysége talán még feltűnőbb. Joanne Teller Semmi című paradigmatikus regénye arról szólt, hogy a diákok milyen nehezen tudják összegyűjteni mindazt, ami érték számukra, illetve hogy vannak értékeik, de az már túlságosan nehéz probléma számukra, hogy mit jelent az értékekhez való hűség, az értékekhez való ragaszkodás, az értékek megmutatása és képviselete, illetve egy csoport nyomása alatt fel tudják áldozni ezeket az értékeiket. Harmadrész pedig a mai ifjúsági irodalom nyelve igyekszik alkalmazkodni az ifjúság élő nyelvéhez, az élőbeszédhez, valamint más médiumok, a chat, a skype, a blog nyelvéhez. Ez az ifjúsági és ifjúságról szóló irodalomnak mindig is – bocsánat, nem mindig, de a 20. század második felétől kezdve mindig is – törekvése volt, de úgy tűnik, az előző húsz-harminc év nagy tabudöntögetésének eredményeképpen az ifjúsági irodalom jelentős része azon a nyelven szólal meg, amely beemeli a digitális szóbeliségnek elemeit az irodalomba, és nagyon erősen az ifjúsági nyelv és a szleng elemeit mutatja. Még mielőtt bárki azt gondolhatná, hogy erkölcscsőszként kívánok fellépni, leszögezem: minden értékeléstől mentesen is megfigyelhetők ezek a tendenciák. Lehet, sőt érdemes is elgondolkodni rajtuk, de nem kiáltok sem cenzorért, sem egy 18-as karikáért a keményebb ifjúsági könyvek borítójára. Persze nem kevés aggódás is van bennem: mihez kezdenek a fiatalok azokkal az élményekkel, amelyek – higgyünk a könyveknek – nagyon fiatalon érik őket, amelyekben nem segít számukra eligazodni valamiféle tradicionális értékrend, és amelynek meg kell találniuk az adekvát kifejezésmódját, nyelvét, artikulációját. Mészöly Ágnes kiváló ifjúsági regénye is egy ilyen világról szól. Messze nem hátrányos helyzetűek a regény hősei: egy budapesti elit gimnázium kiváló tanulói, a négy főszereplő lány közül az egyik topmodell, a másik biológiaversenyeket nyer, a harmadik kiváló irodalmár, fiatal költő, a negyedik éltanuló és remek sportoló. Aki télen elutazik, az Makaón tölti a téli szünetet, akit az apja meg akar vigasztalni, azt nyári luxusnyaralásra viszi. Aki modellkedik, az kétszázötvenezret visz haza egyből. Mégis nehéz nekik eligazodni a világban, nehéz megtalálniuk a fogódzókat, a korlátokat, a helyes cselekvés útját. Tulajdonképpen nincs velük baj: nagyon biztos érzékkel keresik és mentik meg Patríciát az apjától, nagyon jól érzékelik, hogy vannak jó és gyenge tanáraik, látják, hogy ki gyáva (az osztályfőnökük) és ki bátor (Bernáth Samu). Tervük, hogy kikészítik gyenge, tehetetlen, álságos és kiszámíthatatlan osztályfőnöküket, hogy helyette visszakapják régi és szeretett osztályfőnöküket, még rokonszenvesnek is mondható. Negyven évvel ezelőtt egy ifjúsági regényben vagy elérték volna céljukat, vagy kiderült volna számukra is, hogy akit ilyenek láttak, az valójában értékes és kiváló ember, esetleg megjavult volna az osztályfőnök, megértette volna, mit nem szeretnek benne diákjai, milyen igényeik vannak, mire lenne szükségük. És egy ideig valóban ebben a mederben halad a regény: a diáklányok csúnyákat írnak az osztályfőnökükről egymás között, és meghatározott terv szerint cukkolják őt az órán, megpróbálják kikészíteni. A történet akkor fordul át, amikor olyan eszközöket vesznek igénybe, amelyek jogi értelemben is illegálisak, morálisan pedig végképp: bemennek a lakásába, meghekkelik az elektronikus postafiókját, kompromittáló leveleket küldenek neki, és igyekeznek hírbe hozni őt egy diákjával. Ha ehhez hozzátesszük azt a kimondott és kimondatlan hisztériát, ami a pedofília, a diák és tanár közötti kapcsolat, a szexuális abúzus körül van, látható lesz, hogy a négy kiváló diák, a négy elitiskolás elitgyerek olyan határokat lép át, amelyek nem átléphetőek.   Ezért lesz tragédia a regény végén. Amikor a hírbe hozott osztályfőnököt elütötte az autó, első pillanatban megijedtem: micsoda rossz deus ex machina, milyen külső beavatkozás. Aztán azonnal rá kellett jönnöm, hogy bizony a baleset lélektanilag teljesen indokolt, a katasztrófának be kell következnie. És a regény végén nemcsak ez a katasztrófa történik, hanem a négy lány sorsa is tragikus: egyikük a Vadaskert szanatórium ápoltja lesz, másikuk önként száműzetésbe vonult egy nyárra, és kérdés, hogy befejezi-e még a gimnáziumot, harmadikuk félrészegen és félig kilógó mellekkel bulizza végig a nyarat, negyedikük úgy költözik ki a családjával Amerikába, hogy még a bizonyítványát átvenni sem megy be az iskolába. Az eldurvulás soha nem volt idegen sem az ifjúsági szubkultúráktól, sem az emberi társadalmaktól. Ami érdekelhet bennünket, az az, hogy ennek milyen új formái, eddig nem látott, nem ismert és nem létező módszerei, kommunikációja, formái vannak a mai kultúrában. Mit jelent az facebookos zaklatás, mit az elektronikus levéltitok megsértése, hogy lehet bárkiről szinte bármilyen képet találni az interneten és azt bármikor és bármire felhasználni, hogy lehet olyan hírbe hozni valakit, ami ellen eleve nem lehet védekezni. Hogyan tudjuk figyelmeztetni a diákokat arra, hogy józan eszüket, hétköznapi erkölcsi érzéküket, mértéktartásukat, normalitásukat ne veszítsék el. Fenyő D. György Forrás: barkaonline.hu