Dóka Péter meséi attól és úgy korszerűek és nagyon jók, hogy a mesék szereplőit, kellékeit meghagyja a maguk időtlen-középkori-arisztokratikus mivoltukban, és problémáiban, kérdésfelvetésében lesz más, írhatnám, hogy a motivációs, érzelmi hálók történetbe emelésével sikerül neki valóban is emelni a meséken. Van itt alkoholista sárkány (akinek a trampli cseléd jobban tetszik a kákabélű királylánynál), semmihez sem értő királyfi, dönteni képtelen királylány, Későkása királylány és Könyvmoly királyfi párja, elárult óriáslány és második fejétől, varázserejétől megfosztott vén varázsló is – itt minden biztosnak hitt (mesei) mozzanat egy kicsit más.   Ám minden szereplő nagyon ismerősen érez, gondolkodik, cselekszik, hajszoltak és bizonytalanok, hitetlenek és elveszettek. Úgy, ahogyan és amiért riasztó e szövegekben a mesebeli gonosz színeváltozása: a zöld paripa tényleg velejéig gonosz, és nemcsak elátkozott, meg tudnak halni a királylányok (még a főszereplő Bíborka is) és a csodaszép hercegek. Pártalanul hal meg a megcsalt, elárult utolsó óriáslány és a kiválasztottjáért mindenét odaadó fiú is. Magány és halál éppen úgy mesei téma, ahogyan a véletlen egymásra találás vagy egymásra nem találás – arról szól, hogy kiszámíthatatlan az egész. Rideg egzisztencializmus és determinizmus: mélygörög (van ilyen?) tragédiák sora ez a könyv – semmi kis emberkék, férfiak, nők, óriá­sok, sárkányok téblábolnak saját mesei végzetük ellenében vagy sodrában. Mindez könnyeden odavetett humorral és nyelvi leleménnyel kis habosnak álcázott – csak néhol giccses érzelgésbe hajló – mesei keretbe írva (holott ha hab, akkor csak amolyan langyosan keserű sörhab ez már), valódi írói bravúr. Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom