Még egy boszorkányos mese Született már számtalan, mégis nem múló vonzalommal vesszük kézbe őket újra és újra. Minek köszönheti varázsát ez a rút rémség? És ráadásul még egy cica is – bár ennek népszerűsége kevésbé szorul magyarázatra. A minket körülvevő világ megértése éppolyan bonyolult és kalandos folyamat, mint a bennünk zajló lelki változások megismerése. Részben ezért is válhatott a boszorkány alakja időtlenné, hisz képviseli mindazt a misztikumot és erőt, amely a természetfelettihez kapcsolódik. Harcos Bálint ebben a varázsos közegben ábrázol hétköznapi, de egyáltalán nem jelentéktelen lelki rezdüléseket. A boszorkány a népmesékben általában csúf és gonosz, a hős ellenfele, akadályozója, de mindenképpen negatív szereplő, akiről ezen kívül mást többnyire nem is tudhatunk meg. A kortárs mesékben viszont ugyanez a boszorkány, ha gonosz is, pozitív jellemfejlődésen mehet keresztül, s nem ritkán megismerhetjük az ő nézőpontját is (ahogyan azt Lázár Ervin A legkisebb boszorkány című meséjében is tehettük). A boszorkánycica is ebbe a rejtélyes boszorkányvilágba kalauzol el minket, igaz, Banyaguff éppen nem akarja a legkisebb királyfi küldetését meghiúsítani, csupán segédet keres maga mellé. A háttérben pedig szinte észrevétlenül, cseppet sem didaktikus módon rajzolódnak ki a tetteket motiváló pszichikai folyamatok. Bájos történet, konfliktus nélkül A cím, amellett, hogy megkapó, egy szóba sűrítve predesztinálja a mese hangulatát is. Eggyé olvasztja a titokzatos, negatív csengésű boszorkány és az egyértelműen pozitív (ráadásul becézett formájú) cica szavakat, így már kezdettől fogva tudjuk, hogy nem egy félelmetes kalanddal, hanem egy titokzatos, mégis bájos történettel lesz dolgunk. A cica egyébként – a mackó és nyuszi mellett – meglehetősen közkedvelt mesealak (többek közt Berg Judit Cipelő cicák-sorozatának főhőse is három különleges macska), ráadásul különféle népi hiedelmek, babonák köthetők hozzájuk. A szinte végtelenül egyszerű cselekmény nem is önmagában fontos, hiszen nincsen benne valódi konfliktus, sem tulajdonképpeni küzdelem. Bár a történet a népmesei hagyomány elvei szerint szövődik, a hősnek nincs ellenfele, a boszorkány pedig nem károkozó, hanem éppen az elérni vágyott királykisasszony, a „Hölgy”. A hőst, Pindurt, elzavarja a gazdája, s ő útnak indul, hogy új otthonra leljen, ehhez pedig végül három próbát kell kiállnia. Útja során vetélytársakkal találkozik, ám Csimbók és Masni sokkal inkább olyan társak, akik sem nem hátráltatnak, sem nem segítenek a szó szoros értelmében. (Gúnyolódnak ugyan Pindur vélt tudatlanságán, ám őt ez egyáltalán nem befolyásolja.) A mese konfliktusa sokkal inkább a személyiségtípusok különbözőségére, az ebből fakadó eltérő cselekvési és megoldási módok esetleges következményeire épül; valamint a magunkról és másokról való képalkotás, a sztereotipizálás problematikáját ábrázolja. A csibész, a nyafka és Pindur A magabiztos, öntelt Csimbók és a kissé beképzelt Masni nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amivel Pindur igen: nevezetesen az empátiára való készséggel. Ennek a képességnek köszönhető, hogy Pindur meri vállalni a kockázatot, hogy felülírja a fennálló (nem helyes) szabályokat, hagyományokat: az ártó szándékú varázsigéket jóra fordítja, mert megsajnálja a kísérleti alanyt (nem a kiscicát fagyasztja meg, hanem a tejet). Képes úgy haladni előre az útján, feljebb a ranglétrán, hogy céltudatossága ellenére másokat nem tapos el, sőt segít is (például fagyit készít a tejből mindenki örömére). Új rangjával járó hatalma nem részegíti meg, első „intézkedése” is a hasonszőrűek támogatására irányul (meggyőzi gazdáját, hogy a többi hetven macskának is adjon otthont). A szöveg mintegy mellékesen jelzi, hogy a kóbor macskák csapatát különféle egyéniségű cicák alkotják: „Ez tépett volt, az meg táncolt ide-oda, a harmadiknak több füle volt, mint foga… s volt még egy macskapár, mancsaikon ringók: Masni, a nyafka lány, és a csibész Csimbók.” Ám egyvalami közös bennük: egytől egyig lelki sérülést szenvedtek el, mindannyian ugyanazt a sorsot tudhatják magukénak. A kiemelt karakterek az erre adott tipikus reakciókat élezik ki: Csimbók nemtörődömsége vélhetőleg álarc, amivel azért vértezi fel magát, hogy több sérelem (legalábbis látszólag) ne érje, míg Masni a külsőségekre korlátozza megfelelési vágyát, minden körülmények között szépnek akar látszani, talán abban bízva, úgy majd többet ér mások szemében. Ezzel szemben Pindur képviseli a kitartást és a hitet: bár helyzete kilátástalan, pozitív életszemlélete töretlen. Nem adja fel, önsajnálat helyett a megoldást keresi. A lehetőséget a véletlen ugyan az útjába sodorja, de nem az ölébe dobja: ahhoz, hogy boldoguljon, tennie kell. „Megmutatom, milyen belevaló macska vagyok!” Alakja már-már túlontúl pozitív: nem csupán önbizalma van, de képes másokban is meglátni a szépet, a jót. Csupán látszólag naiv (Csimbók és Masni tévesen feltételezi ezt róla), valójában nagyon is tudatosan törekszik a világ jobbá tételére, segítő szándéka pedig jó ön- és boszorkányismerettel párosul, így képes nem csak saját, hanem mások sorsát is jó irányba terelni. „Elmondta a bűbájt, tagoltan beszélve, ámde a végére jobb jutott eszébe” Pindur tehát okos, intelligens és önzetlen, maga a megtestesült optimizmus. Mindez mégsem hat zavaróan, sokkal inkább bájos és reménykeltő, ami nagyrészt a kiválóan megírt szövegnek köszönhető. A szöveg ugyanis nem ítélkezik: bár a jó nyeri el a boszorkány kegyeit, a többieknek nem kell megváltozniuk ahhoz, hogy osztozzanak a jobb élet örömeiben. Viszont láthatnak példát, amire eddig talán nem volt módjuk. A boszorkánynak is tetszenek Pindur újításai, nyitott a szemléletváltásra. A verses mese varázsa Harcos Bálint neve már régóta nem ismeretlen a gyerekirodalomban (illetve itt sem, hiszen emellett számos más területen alkotott már): Szofi sorozata nagy népszerűségnek örvend. A boszorkánycica műfaját tekintve verses mese, mely napjainkban (szerencsére) kezd egyre gyakrabban alkalmazott műfajjá válni. Varró Dániel A szømjas trøll, vagy Keresztesi József Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című kötete szintén e műfaj kiválóságai, igaz a szövegek komplexebbek, a humorát a valamivel nagyobb korosztály élvezi talán igazán. A szømjas trøll hőse egyébként hasonlóan kreatív megoldással ér célt, mint Pindur, bár ő nem az eszét, hanem a trollok nyers erejét veti be a próbák során/helyett. Maga a műfaj, amellett, hogy a rímek rendkívül szórakoztatóak a kisgyerekek számára, a vers ritmusát, dallamát is segítségül hívja az ifjú olvasók befogadását segítendő eszközként. Itt megjegyezném, hogy bár a kiadói ajánlás szerint ötéves kortól olvasható a könyv, maga a történet és a szöveg – jellegéből adódóan – akár már a három-négy éves korosztály számára is lebilincselő élményt nyújthat. (Ezt saját tapasztalataim is alátámasztják: míg gyermekeim közül a hétéves a folytatásért reklamált, a négyéves az illusztrációk segítségével újramesélte a történetet, a kétéves pedig a szöveg ritmusában elmerülve, a hangsúlyt és a rímeket utánozva vált a felolvasás aktív részesévé.) A verses forma fogódzkodó lehet a kisebbeknek az összetettebb szövegek megértéséhez. A boszorkánycica könnyed rímei ráadásul egyszerűek, tiszták, a szöveg gördülékeny, jól érthető. Szinte nincs benne soráthajlás (ami például Varró Dániel műveire elég jellemző), ami szintén a kisebbeknek kedvez. Egyébként az író reflektál is Varró Dániel költészetére, a „bébikönnyű” kifejezés itt Csimbóké, A szømjas trøll című kötetben pedig A kíváncsi óratörpe című versben hangzik el. A nyelvi játék az egész történetet átszövi „Lakjon csak itt pók, denevér, bagoly, patkány (de ne egér)” Ám ez a játék nem öncélú (a fenti példában roppant frappáns visszautalást olvashatunk Pindur balsorsára: első gazdája azért üldözte el, mert nem fogott egeret, ahogyan azt elvárta tőle). A leíró részeket egyszerű, mégis érzékletes képek jellemzik: „Mentek hát a macskák, rájuk szállt az alkony, s már fáradtság csüngött a sok macskafarkon.” A nyelvi humor a próbák során teljesedik ki: a varázsigét mindhárom szereplő saját szája íze szerint formálja át, hogy aztán mókásan teljesüljenek a bűbájok. A próbatételek egyáltalán nem szokványosak, a szerző kreativitása megmutatkozik a meglepő tesztvarázslatokon, s a varázsigék átiratain. Pindur varázsigéjének megváltoztatott része szándékosan nem alkot rímet, így erősebb hangsúlyt kap a világmegváltó fordulat. Sematizált karakterek A mesében – a hetven macska ellenére – kevés szereplő vesz aktívan részt, ám az ő karakterük határozott vonásokat hordoz. Csimbók a laza, flegma ficsúr, aki fölényes és lekezelő, nemcsak Pindurral, hanem Banyaguffal szemben is. Masni pedig a kissé felszínes, piperkőc cicalány, leginkább a külsőségekre fókuszál. Banyaguff megfelel a tipikus boszorka szerepének: zsémbes vénség, aki bibircsókjával az orrán folyton ripakodik (hozzá hasonlóan a madara is mogorva). Az egyes szereplők karaktere nem csupán cselekményszinten körvonalazódik, hanem az általuk használt nyelv is élesen elkülönül, magába sűrítve az adott személyiségjegyeket. Így Csimbók szókészlete laza, mai, sok benne a szlengből vett kifejezés (gyászharisnya, „csossz ide, azt passzold”, kismiska), a finnyás Masnié kényeskedő, a szépség, a divat témaköre köré épül („jaj de undi, amit fogok”, körömlakk, rúzs), míg Banyaguff sorai indulatszavakkal dúsítottak (a háh és áh szinte minden megnyilatkozását kíséri). A sztereotipizált karaktereknek köszönhetően a (fel)olvasó könnyedén azonosulhat a szereplővel, válthat hangszínt, s így a mese élvezetes hangjátékká avanzsálhat. Ez utóbbi meglehetősen fontos a célzott korosztály esetén, hiszen ők még nem önállóan olvasó gyerekek, hanem a felnőttel együtt olvasók, akik az illusztráció mellett a hallott szöveg alapján alkotják meg képzeletükben a mesét. Varázslatos rajzok A betűtípus egyszerű, cserébe a látványt nem zavarják meg oldalszámok, ami nagyszerű, hiszen a Bognár Éva Katinka által illusztrált oldalak tökéletes összhangban állnak a szöveggel. Az egész oldalt borító képek magukkal rántják a gyanútlan szemlélőt az erdő mélyére, hogy aztán Pindurral együtt vándoroljanak a Rémkastélyba. A sötét és intenzív színek kiemelik a titokzatos, sejtelmes atmoszférát, melyben a történet játszódik, maguk a figurák viszont kedvesek, szerethetők. A rajzok hűen követik a történetet, vezetve az olvasni nem tudó befogadót (szimpatikus megoldás, hogy a végül széppé varázsolt Banyaguff átváltozása csak részben – a bibircsók eltűnésével – külsődleges, a valódi átalakulást a korábban nem látott mosolya szimbolizálja), olykor pedig kontaminálnak a szöveggel: a hirdetés például beleolvad a képbe, a mese az illusztrációval együtt lesz csak értelmezhető. A mű befejező, lezáratlan mondata pedig a könyv utolsó oldalának illusztrációján olvasható „vége” szóval válik teljessé. Vége?! Tehát kaptunk egy bűbájos történetet fontos mondanivalóval, egy misztikus univerzumban, precízen kidolgozott karakterekkel, tiszta rímekkel, festői képekkel, gyönyörű illusztrációval és boldog befejezéssel... Befejezéssel? Hiszen Pindur igazi kalandjai még csak most kezdődhetnének el! Bár maga a történet kerek egészként olvasható, a végén mégis marad a hallgatóban némi hiányérzet: mi lesz ezután Pindur és a többi macska sorsa? Mit jelent tulajdonképpen boszorkánycicának lenni? Bízunk benne, hogy nem hiába várjuk A boszorkánycica folytatását, melyben minderre fény derül, s tovább csodálhatjuk Pindurt, ahogy szebb hellyé varázsolja a világot. Pataki Mónika Lilla Forrás: igyic.hu