A nagy szökés azon felül, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolatot mutatja be, semmilyen hasonlóságot nem mutat a Gengszter nagyival. Persze, kapásból nekem is a mára már klasszikussá vált Walliams-regény jutna eszembe, de szerencsére a szerző nem a korábbi nagy sikerét kívánta meglovagolni, hanem más szemszögből közelített a témához. Jelen esetben Jack és a nagyapja viszonya ideális, a kisfiú mindennél jobban szereti őt, így pont az időmúlással és annak az emberre gyakorolt hatásával kell megküzdeniük. Egy gyermeknek is iszonyú látni, ha a szülője annyira magatehetetlenné válik, hogy nem lehet egyedül hagyni őt, de egy unokának, aki még nem is tudja teljesen megérteni a helyzetet, még rosszabb. Jack is minden lehetőséget megragad, hogy elkerüljék a szörnyű véget (vagyis az intézetbe adást). Walliams a bonyodalmakat pedig tovább fokozza: kiderül, hogy az Alkonyi Hajlék nem is az, aminek látszik (azért a tapasztaltabb olvasók hamar rájöhetnek, hogy mi húzódik a háttérben). Walliamst méltán nevezik a XXI. század Roald Dahljának, hiszen a történeteiben – akárcsak ebben a regényben – mindig nagy hangsúlyt fektet a humorra, a gyerekek lelki világára és a mondanivalóra. Szórakoztató módon tanít, A nagy szökésben pedig kétféleképpen is megteszi. Egyrészt a már fentebb kifejtett probléma felvázolásával, másrészt Jack nagypapájának emlékei révén bepillantást nyerhetünk a II. világháború egy apró szeletébe. Megijedni nem kell, tényleg csak apró ez a szelet: leginkább az angolok részvételére tér ki, valamint a kötet végén található egy pár oldalas szójegyzék a legfontosabb dolgokról. Egyfelől örvendetes, hogy ilyen témában is mert írni a szerző gyerekregényt, másrészt megvan a lehetősége annak is, hogy írói szándéka fordítva sül el. Megvallom őszintén, lányok kezébe nem tudnám teljes magabiztossággal adni a könyvet, mert a II. világháborús utalások, valamint a cselekmény nagy része (a szöktetés és ami utána jön) nem biztos, hogy annyira lekötné a figyelmüket. Ez Walliams eddigi leghosszabb regénye – ami sajnos abból a szempontból hiba, hogy néha túlírja a dolgokat, és az ember azt veszi észre, hogy nem igazán haladt semerre a sztori. Szerencsére azonban ezen mellékszálak száma elenyésző, ugyanakkor meg kell még jegyeznem azt is, hogy a humorfaktorból egy kicsit visszavett a szerző. Akadnak a regénynek igazán eredeti és üdítő részei (például az Alkonyi Hajlék házirendje, vagy a két nyomozó színrelépése és nagyjelenete), amelyek felidézik mindazt, amivel Walliams belopta magát a szívünkbe, de ezeknek az előfordulása igen csekély a kötet vaskosságához mérten. Természetesen abszurd fordulatokban, remekül eltalált karakterekben most sincs hiány, csak azok, akik hozzám hasonlóan végigkövették a szerző munkásságát, sok újat nem tud mondani. Meg láttuk már, hogy Walliams mire képes, és ilyenkor tud egy picit bosszantó lenni, amikor tényleg csak apróságokon múlik, hogy felülmúlja a Gengszter nagyi adta élményt. konyvkritikak.blog