A történetek narrátora maga Charlie, akire két feladatot bíznak a szülők: a távollétükben etesse meg (Sohadesoha nem eszem paradicsomot) és fektesse le (Nem vagyok álmos, és nem akarok lefeküdni!) kishúgát. Lola azonban igencsak válogatós és aludni sem akar, olyan, mint egy átlag ovis. Charlie-nak nincs más választása, trükkökhöz kell folyamodnia. A rosszevő gyerekek szüleinek biztosan rengeteg hathatós módszerük van az étel pocakba juttatását illetően, de vajon eszükbe jutott-e Charlie ötlete? Ő ugyanis azt találja ki, hogy minden ételt „átalakít”, azaz átnevez, így lesz például az utált sárgarépából jupiteri ropogtató, a borsóból zöldföldi zöldbigyó, a krumplipüréből felhőhab és így tovább. Csodák csodája, a jupiteri ropogtató sokkal jobban ízlik Lolának, mint a sárgarépa, és a zöldbigyóért is egyből rajong. Charlie tud valamit. Pontosabban Lauren Child az, aki tudja, hogy ilyen helyzetekben egyetlen dolog segíthet, a játék. És azt is tudja, hogy ez legeslegjobban két gyerek között működhet. Mert az ő világukban még természetes az átjárás a fantázia és a valóság között. A játék során egy pillanat alatt változhatnak át a tárgyak és a személyek, hogy a gyerekek az őket körülvevő szabályokkal teli felnőtt-világot olyanná alakíthassák, amiben jól érzik magukat. Például egy répa rutinszerű elrágcsálásában semmi izgalmas nincs egy kisgyerek számára. Hiába mondják a felnőttek, hogy fontos a szervezet számára, mert tele van vitaminnal és egészséges, ettől talán csak még unalmasabb lesz. Viszont attól, hogy Charlie a Jupiterrel hozza összefüggésbe, a konyha egy másodperc alatt világűrré változhat, és Lola máris egy marslakóval falatozhat egy asztalnál. Így már mindjárt érdemes répát ropogtatni. Lola annyira belemelegszik a játékba, hogy átveszi a kezdeményezést, és végül ő maga kéri a legeslegjobban utált paradicsomot, természetesen új nevén, holdspriccentőnek nevezve. A vacsora tehát Lola pocakjában, következhet az alvás. A Nem vagyok álmosban Lola a játékmester, persze elsősorban azért, hogy húzhassa az időt. A lefekvés előtti unalmas rutinokat (fogmosás, fürdés stb.) ezért kicsit kiszínezi a fantáziájával. Így kerül többek között a kádba két bálna, akik közül egyet Charlie-nak le kell kergetni a lefolyóba, hogy Lola is beférjen. Miután ezzel végzett, és Lola megfürdött, fel kell hívnia két táncos kutyát, hogy kölcsönadják Lolának a pizsamájukat. Charlie persze szívesen vesz részt Lola játékaiban, hiszen neki is sokkal izgalmasabb így a rábízott feladat elvégzése. Child a képek nyelvén is ugyanezt a játékot mutatja be. A kollázs, mint illusztrációs műfaj természetéből adódóan hasonlít a gyerekek játékához: hiszen mindenféle – az író környezetéből összeszedett tárgy átváltozhat a képen valami mássá. Például textildarabkákból a könyvben párna és takaró lesz, kivágott természetfotókból levél a fán, egy másik anyagdarabból Lola ruhája és így tovább. Érdemes külön megemlíteni a fotókat. Child kollázsain gyakran láthatunk fényképeket, amelyek többször rajzolt környezetben jelennek meg, kellőképpen összezavarva így az olvasó érzékeit. Hiszen a fotó a valóságot ábrázoló kép, amely Child könyveiben egy megalkotott fantáziavilág része lesz. A Nem akarok lefeküdniben például fotók láthatók a gyerekek hálószobájában egy megrajzolt könyvben, vagy a falon lógó képkeretekben, de fényképek a szőnyegen látható játékok is. Valóság és képzelet folyamatosan egymásba játszik, akárcsak a gyerekek játékában. A kollázstechnika segítségével Child egyfolytában hangsúlyozza a könyvben megjelenített világ megalkotottságát, anyagiságát. A sokféle dirib-darabból összeállított képek furcsa hatását egyrészt a külöféle textúrájú anyagok egymásmellettisége adja. Másrészt Child ügyel arra, hogy véletlenül se legyen semmi szabályos: a rajzolt vonalak többnyire pontatlanok, a formák sokszor szabálytalanok, a beillesztett papírdarabokon látszik az elnagyolt vágás. Ez a fajta állandó önreflexió nem engedi, hogy az olvasó teljesen belefeledkezzen a mese világába, a szerző inkább játszik vele, mozgásban tartva az érzékelését. Játékkal és humorral van tele a szöveg, és a képeket is ez jellemzi. Például, amikor Charlie a krumplipürét felhőhabbá „varázsolja”, a képen megjelenik a Fuji vulkán fotója, tetején Lolával, aki éppen a felhőhabot szüreteli. Mókás a tál zöldborsó közepén nézelődő zöldbigyó is, akárcsak a Lola-méretű krumpli az asztalon. A különféle tárgyakon is vicces feliratokat helyez el a szerző: a gyerekek például Vigyorgó Pofi Fogpasztájával mosnak fogat és Buborék Cica Habfürdőjével mosakszanak. A Nem akarok lefeküdniben a címlap másik oldalán vicces köszönetnyilvánítás található: „hálás köszönetem Mrs. Fishnek, azaz Hal néninek, és Nagy Halnak valamint puszi a Kishalaknak”. A szöveg egy fogmosópohárban szerepel egy tubus fogkrém és a fogkefe mellett. A másik könyvben ugyanitt a következő ajánlás látható egy kisfiú fényképe mellett: „Szeretettel ajánlom ezt a könyvet Sorennek, aki imádja a paradicsomot, de rá se bír nézni a paradicsomos babra. Én a májkrémet szeretem, de ki nem állhatom a mazsolát.” Alatta egy tál fölött hullámzik a szöveg, - mintha csak gőzölögne a leves – itt olvashatók a kiadással kapcsolatos információk. Vannak az olvasót direkten megszólító szövegbe épített játékok is, ilyenek például, a Nem akarok lefeküdniben a nyilak, melyek irányítják a szem mozgását. Az olvasót a szöveg szintjén is partnerként kezeli Child: Charlie úgy mesél, hogy közben ki-kiszól a történetből: „És mit gondoltok, mit válaszolt erre (Lola)?” vagy „És most – el sem hiszitek! -, Lola megszólal”. Child nemcsak a szöveggel és a képi világgal, de a könyvek felépítésével is a hagyományos képeskönyvek határait feszegeti. A megszokott struktúra (illusztráció és szöveg egymástól elkülönítve) helyett itt két oldal számít egyetlen óriási képnek, melyen a szöveg és az illusztráció együtt, egymás részeként jelenik meg. Sőt, a szöveg a kép alkotóeleme, a tipográfia a történethez illeszkedően változik, alakul.   A Sohadesoha nem eszem paradicsomot című könyvben például a nemkívánatos ételek neve többféle betűtípussal van szedve, ráadásul nem is egyenesen, hanem a tekintetet zavaróan lejjebb-följebb, amitől az olvasása is nehézkessé válik. Child mintha a tipográfiával is jelezné Lola utálatát a megszokott vacsorával kapcsolatban. A másik könyvben az ’álmos’, ’ágy’ és ’lefeküdni’ szavak vannak ugyanilyen módon szedve, hiszen ebben a történetben ez az, amit Lola nem szeretne. Máshol a szöveg kialakítása követi a történetet: a felhőhabos résznél a gyerekek párbeszéde hegyet formáz, miközben a képen a Fujit láthatjuk. Ahol a halrudacskák tengeri rágcsává válnak, a szöveg elkezd hullámzani. De egyébként sincs meghatározott helye a szövegeknek, minden oldalpáron máshol, máshogy helyezkednek el. Van, ahol a répákon, van, ahol egy nagy üvegpoháron szerepel a párbeszéd, máskor egy kispárnán, vagy éppen a háttérben, a szabadon hagyott felületen sorjáznak a betűk. Semmi sem szabályos, semmi sem kiszámítható, nincsenek kötöttségek, szigorú korlátok, mindenen a spontán játék öröme érezhető. Lauren Child könyvei minden apró részletükkel ezt a vidámságot árasztják, és azt hirdetik, hogy a körülöttünk lévő – sokszor elviselhetetlenül unalmasnak, szürkének, zordnak, komolynak stb. mutatkozó világ bármikor, egy pillanat alatt átváltoztatható. Csak vegyünk példát a gyerekekről. Forrás: prae.hu