Sándor Ildikó néprajzkutató könyve, a Tücsökringató1 nemcsak ahhoz nyújt nagyszerű segítséget, hogy ezek az ölbéli játékok megőrződjenek az utókor számára, hanem ahhoz is, hogy szülőként elsajátíthassuk és tovább adhassuk. Ezt a könyvet a baba első könyveként ajánlatos minden újdonsült szülőnek beszereznie. Olyan gyűjtemény ez, amelyet nem olvasni kell a kisgyereknek (a két kezünkre egészen más miatt lesz szükség), tehát ajánlatos minél előbb kívülről megtanulni a mondókákat.  A Tücsökringató legnagyobb erénye, hogy rövid és közérthető elméleti bevezetés után minden különösebb nehézség nélkül megtanulható példákkal mutatja be az évszázadokon át fennmaradt ölbéli játékokat. Ezek között vannak az egyes testrészekhez kötődő dalok és mondókák, továbbá tapsoltatók, tenyeresdik, ökölütögetők, láblógatók, cirógatók, billegtetők, höcögtetők, hintáztatók. A néprajzkutató egyébként gyakorló édesanyaként kezdte összegyűjteni és megmenteni ezeket a feledésbe merülő játékokat, majd elkezdte tanítani, továbbadni mindazt, amit “adatközlőitől” hallott. Fáradtságot nem ismerve azóta is járja az óvodákat, játszóházakat, gyermektáncházakat és baba-mama klubokat, hogy felbecsülhetetlen kincsét átadja az édesanyáknak. Aki egyszer is látta Sándor Ildikót, amint kisgyermekkel az ölében billegtet, höcögtet, s látta a gyermek arcán ragyogó örömöt, az megbizonyosodhatott arról, micsoda lehetőség és erő lakozik a legegyszerűbb mozdulatokban és szavakban is, és hogy valóban milyen fontosak ezek a játékok a gyermekek érzelmi és értelmi nevelésében! Ugyanilyen hasznos, és a témához kapcsolódó kiadvány egyébként Forrai Katalin: Jár a baba, jár című könyve, amely immár évtizedek óta rendelkezésre áll, vagy a Gabnai Katalin szerkesztette Dünnyögők és dúdolók is. Láthatjuk tehát, hogy a csecsemőkori ölbéli játékoknak, daloknak, dúdolóknak, altatóknak és mondókáknak meghatározó szerepük van abban, hogy gyermekünk a későbbiek folyamán miként fog viszonyulni a könyvekhez, az írott és mondott szövegekhez. Minden szülőben tudatosítani kellene, ami talán már az eddig elmondottakból is kiderült, hogy az olvasóvá nevelés nem az iskolában kezdődik. De még csak nem is az óvodában. Aki mese- és beszédhiánnyal érkezik az oviba (vagyis nem meséltek neki, és nem is hallgatták meg őt soha), abból majdnem bizonyosan nem-olvasó gyerek, nem-olvasó felnőtt lesz. Az olvasóvá nevelés első számú felelőse tehát maga a szülő, aki nemcsak azzal segítheti a folyamatot, hogy példát mutat az olvasás és a könyvek szeretetére, tiszteletére, hanem azzal, hogy énekel, játszik és mesél. Persze sok múlik a későbbiekben az óvónőkön is, hiszen ha a gyerek otthon nem vagy csak alig kapott mesét, az óvodában még pótolhatja a mesehátrányt, bár sajnos, az új óvodai nevelési program ma már nem teszi kötelezővé a mesélést. Még szerencse, hogy ezt az óvónők többsége nem tartja be. Az iskolára és a tanítónőkre pedig elsősorban az a feladat vár, hogy technikailag készítsék fel a gyerekeket arra, hogy olvasni tudjanak, méghozzá jól, hiszen csak azok a gyerekek szeretnek majd olvasni, akiknek nincsenek az olvasással technikai problémáik. Erre pedig csak az a gyerek tanítható meg, aki az írott szövegben képes felismerni az élőbeszédet, aki megfelelő szókinccsel rendelkezik, aki tud figyelni, s aki megtapasztalta, hogy őrá is figyelnek. Mindezek megtanítására és megtapasztalására pedig szintén a mese a legjobb eszköz. Egyébként az olvasás technikai elsajátításánál én az időt tartom a legfontosabbnak: kívánatos lenne, hogy minden gyermek lassan, a maga ütemében és a saját örömére tanuljon meg olvasni, mert ha jól tanítjuk meg őket, akkor az olvasás valóban gyönyörűség lesz a számukra. Ám mielőtt további elméleti fejtegetésekbe kezdenék, szeretném megnyugtatni a szülőket és a könyvtárosokat, hogy lehetnek bármily ragyogó és kiválóan védhető elméleteink az olvasóvá nevelés folyamatáról, a különféle irányzatokról, az, hogy egy gyermekből olvasó felnőtt lesz avagy sem, legalább annyira múlik a gyereken, mint az elméleten és az elméletet követő gyakorlaton. Ezért már kisgyermekkorban figyelni kell arra, hogy a gyermek milyen viszonyt alakít ki a hallott szöveggel, hogyan viselkedik mesehallgatás közben, miként reagál a hallott történetre. Ugyanis ahhoz, hogy valaki szeressen olvasni, jó viszonyban kell lennie a szöveggel. A mesék nagyon sokat segítenek e jó viszony kialakításában, hiszen a meséken keresztül a gyerekek észrevétlenül tanulnak meg azonosulni a szereplőkkel, a helyzetekkel és a megoldási technikákkal. Eldönthetik, hogy ki mellé állnak, kit tartanak “jónak” és “rossznak”, kire akarnak hasonlítani. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatják már nagyon korán (ha tudatosítani ekkor még nem is tudják, s ezt másnak sem szabad elvégezni helyettük), hogy a mesékben nagyon sok, saját létükre és lehetőségeikre vonatkozó üzenet rejlik, és hogy más utak is léteznek, mint amelyeket megszokásból választanak. Ez a tudás és kíváncsiság az alapja annak, hogy később a gyerekek maguktól is olvassanak, érdekelje őket az, hogy mások mit tennének, mit tesznek egy olyan szituációban, ami nekik nehéz vagy éppen megoldhatatlannak tűnő problémát okoz. A mesék nyelvét éppúgy meg kell tanulni, mint később a regények, drámák és költemények nyelvét. Ezért egyáltalán nem mindegy, mikor milyen mesét mesélünk gyermekeinknek. Ha túljutottunk a fogzás heves fájdalmain, amelyeket olykor kitűnően tud csillapítani egy-egy kemény lapokból álló leporelló vagy könyv (no lám, mi mindenre jó egy könyv!), vegyük ölbe a gyerekeket, de most ne csak azért, hogy höcögjünk vagy hintázzunk velük. Már egyéves koruk előtt nézegethetünk velük képeskönyveket, megnevezve a könyvben szereplő személyeket, állatokat, tárgyakat. Ekkor még tőmondatokban érdemes mesélni, pl.: “Ez itt a cica. Tejet iszik.” Ha már láthatóan unja a könyvnézegetést és a tőmondatokat, másfél-kétéves koruktól kezdve következhetnek az “én-mesék”. Ezek a mesék is nagyon egyszerűek, és a gyerek mindennapjairól, pontosabban a nap különböző epizódjairól szólnak. A gyerek tudja, hogy az egyes szám harmadik személy mögött ő húzódik meg (“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány/kisfiú, akit úgy hívtak, hogy…”), és a mesében boldogan éli át újra mindazt, ami megtörtént vele. Ezekben a mesékben végig lehet követni az együtt eltöltött napot, újramesélve az érdekesebb eseményeket, visszautalva a gyermeket ért örömökre, fájdalmakra, hisztikre, vagyis mindarra, ami a nap folyamán történt vele és velünk. Örömforrásként szolgálnak a kétéves gyerekek számára a versek is, ebben az életkorban elsősorban Weöres Sándor versei nyűgözik le őket. Három-négyéves kortól következhetnek az állatos mesék, amelyek egy-egy kedvelt állat kalandjairól szólnak (nagyszerű sorozatot alkotnak pl. a kis vakondról és a Babarról szóló könyvek, valamint Sven Nordqvist Findus-történetei, de ide kívánkoznak Bálint Ágnes Mazsola-történetei is), amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy előkészítsék az igazi tündérmesék befogadását és megértését. Ahhoz ugyanis, hogy a gyerekek végig tudjanak hallgatni egy hosszabb történetet, szükség van a figyelmük összpontosítására, a logikai elemek összekapcsolására, a kitartásra és koncentrációra. Ezek pedig elsajátítható és elsajátítandó készségek, épp ezért kell folyamatosan “edzeni” őket mesemondással.   A meséléssel észrevétlenül megtaníthatjuk a gyermekeinket arra, hogy képesek legyenek koncentrálni, figyelni mindarra, amit hallanak. Ez később az olvasásnál és a szövegértésnél is alapkövetelmény lesz, hiszen ha például egy meg nem értett szó miatt kihagy a figyelmünk, elveszítjük a történet fonalát, s azt vesszük észre, hogy oldalakon keresztül nem is értettük mindazt, amit olvastunk. A gyermekek sincsenek ezzel másképp. A mesélés másik áldásos hatása, hogy mesehallgatás közben folyamatosan működik a gyermekek fantáziája: látják, elképzelik mindazt, amit hallanak. A későbbiekben a fantázia működése nélkül az olvasás sem öröm lesz, hanem gyötrelem. A mesékkel nemcsak a fantázia fejleszthető kiválóan, hanem a szókincs is, amelynek szintén nagy szerepe van a szövegértésben. Ráadásul a mesét hallgató gyerek öntudatlanul sajátítja el azt is, miként szerveződik egésszé egy szöveg, hogyan épülnek fel egymás után a mondatok és a bekezdések. Mindezen tudás a képernyő bámulásával nem sajátítható el, mi több, a mértéktelen tévénézés kifejezetten tompítja azon készségek kialakulását, amelyek az olvasáshoz, később pedig a tanuláshoz szükségesek. Négyéveseknek már mesélhetjük Kormos István Vackor-könyveit és egyéb állatmeséit, Móra Ferenc gyemekverseit, valamint Móricz Zsigmond, Kányádi Sándor és Zelk Zoltán állatmeséit. Nem baj, ha nem értenek meg mindent ezekből a mesékből, a ritmus és a rím gyönyörűsége ekkor még sokkal fontosabb. A klasszikus állatmesék (ezópusi mesék, fabulák) látszólagos egyszerűségük ellenére nagyon is bonyolultak: a jellemek mögött rejlő célzásokat a gyerekek még nem érthetik meg, ezért azt javaslom, hogy egyszerűsítsük le ezeket, és inkább tréfás oldalukat hangsúlyozzuk. A klasszikus állatmesék és tündérmesék ideje csak 5-6 éves korban jön el, ekkor a gyermek (ha megfelelő fantázia- és figyelemtréningben részesült addig) már végig tud hallgatni egy hosszabb történetet, szívesen időzik a csodák birodalmában, és megérti a fabulák erkölcsi üzeneteit is. A népmesék fentebb ismertetett áldásos hatása ebben az életkorban fokozottan érvényesül. Ebben az életkorban, különösen az óvodába, illetve az iskolába kerülés kezdeti nehézségeinek legyűrésében, okos kezelésében segítenek például Janikovszky Éva és Szepes Mária nagy szeretettel megírt és a gyermeki gondolkodás ismeretéről tanúságot tévő könyvei, valamint Csukás István humoros gyermekkönyvei, Süsü-történetei. Összefoglalásképpen elmondható, hogy egy gyermek olvasóvá nevelődése elsősorban nem attól függ, hogy gondosan megválasztott, életkori sajátságaiknak megfelelő “olvasmányokkal” találkoztak-e életük első éveiben, hanem attól, hogy mi történt velük akkoriban: hallottak-e mesét otthon vagy az óvodában, mikor vették kézbe az első könyvet, és mi célból (amint arra utaltam, a babák ama rossz szokása, hogy szeretik megrágcsálni a könyveket, nem tekinthető súlyosbító körülménynek), és volt-e mellettük valaki, aki segítette őket eligazodni a történetek nem mindig kedélyes, és nem mindig könnyen befogadható és feldolgozható dzsungelében.